Itt vagyok ebben az uttorotaborokat idezo taborban. Ugyanolyan plehkanalak, csorba tanyerok, kes csak a kivetelezetteknek... Buzos mocskos wc-k, furdok... (szerencsere a tanari szobakban viszonylag rendes) Az epulet szoc stilus, az ajtok es az ablakok nem zarnak rendesen, a vizforralot nem szabad a tanari szobaban haznalni, mert a szamitogeppel egyutt zarlatot okoz. :o)))

Harom csoportom lesz, egy kezdo, ok kicsik, 6-7 evesek es allitolag semmit nem tudnak angolul. Es lesz ket tini csoport, kozephalado es kozepszintu. A tobbi tanar helyes, fiatal. A kornyek gyonyoru, sokat fogok setalni. Csupa ho minden, fenyok korbe korbe.

Hianyoztok. Ha ujra indul Zseldorban az elet, megkerek valakit, hogy nezze meg a laptopot. Jo lenne ujra beszelgetni.  Vagy kellene venni ujat, nemtom. Pepus, mik a szukseges parameterek, amiket erdemes szem elott tartanom, ha laptopot nezek magamnak? Sztem az arak hasonloak, mint otthon.

Pussssz mindenkinek, a facebookra ne irjatok, mert vmi fura oknal fogva itt le van tiltva. Nyugati szenny a rozsaszinlelku oroszoknak...

Egész nap Rátok gondolok és otthon vagyok Veletek. Szeretlek Titeket!

Hallom, otthon is nagy a hó. Hurrá! Remélem, fehér Karácsonyotok lesz. Itt fehér van, de Karácsony nincs. Majd újévi fenyőfácska lesz és kis közös ünnepelgetés december 30-án.

Ma ugyan megkaptam az első karácsonyi ajándékomat. Van egy nagyon aranyos csoportom vasárnap ebédidőben. ( szerintem eléggé perverz dolog) Az egyik hölgytől kaptam egy kis mécsest illatos gyertyával, mert Rigába utazik az év végére, és gondolta, meglep egy kis ajándékkal. Nagyon jólesett.

Xénia nevű aranyos adminisztrátorunktól kölcsönkaptam három Nyikita Mihalkov filmet: Etűdök gépzongorára, A szerelem rabja és Idegenek között. A gépzongorásat néztem ma meg. Nagyon tetszik. Xénia aggódott, hogy meg fogom-e érteni, de nem volt gond. Xénia egyébként diplomás tanárként üldögél a pult mögött. Intelligens, olvasott, művelt. Igazán pazarlás, hogy egy ilyen ember tanfolyami díjakat szed és névsort irogat.

Tegnap operában voltam. A linket már feltettem reggel, nézzétek meg! A díszlet fantasztikus volt! Kár, hogy Pinkerton nem nagyon volt meggyőző, bár Dorka szerint, lehet, hogy bennem a hiba, ha nem tudom elképzelni, hogy ebbe a Pinkertonba beleszerethet egy Csocsoszán. Rajta kívül mindenki csodálatosan énekelt és játszott. Örülök, hogy elmentem. Lehet, hogy Szilveszterkor is elmegyek ebbe a színházba, mert jónak tűnő koncertet hirdetnek.

Pénteken is benn jártam Moszkvában, mert a gyerektáborba menő tanárokat összeröffentették. Beszélgettünk a tanítandó témákról, az elhelyezésről, stb. Biztos jó lesz.

Na, talán lesz netem! Céges Denis, informatikushoz méltóan nyegle és lusta szagemberünk, remélhtőleg épp dolgozik az ügyön. Természetesen elfelejtett valami jelszót, nagy rágócsámcsogások közepette, „ki a jó, büdös fene változtatta meg már megint a jelszót?” kedvességet nyökögte angolul a fülembe, miközben távirányítással reménykedett abban, hogy a rossz jelszó, ami neki nem működött, nekem majd működni fog. Ugyan már, miért is működne, ha egyszer nem jó??? Azt, hogy a „jobb felső sarokban”, azt nem tudta angolul megmondani, de a jó büdös fenét természetesen ismeri. Persze, magyarul fokozhatnám, és írhatnám a szebbnél szebb verziókat, de ez tűnik a legfinomabbnak, ami esetleg az én számból is elhangozhat(na). De nem fog.

Szombaton végre nekiindultam, hogy két hete kihagyott városnéző sétáimat folytassam, és arra gondoltam, megnézem a Puskin Múzeumot. Írtam is Borinak, hogy nem azt, ami Puskinról szól, hanem azt, ami a nevét viseli, de valójában képtár. Be is mentem Moszkvába, a vonaton oda is és vissza is Klári és Geri pici babájának a ruhácskáját horgoltam. Az idő rendesen lehült, felembe húztam a kapucnit, amikor épp nem a föld alatt patkánykodtam. Múlt héten még +7 fok volt, most esténként -7 van. A Lenin Könyvtár elnevezésű megállóban szálltam ki a metróból. Szerettem volna valamit enni ebédre, de amerre mentem, nem volt Tyeremok vagy Jolki i Palki elnevezésű önkiszolgáló, ahol finoman és olcsón lehet enni. Viszont hamar kibukkantak a házak közül a székesegyház aranykupolái, és tudtam, a múzeum már közel van. Hamar oda is értem, de fura módon zárva volt. Hosszú sor tekergőzött a kapu előtt, ahol marcona biztonsági őr vigyázta a rendet. Úgy döntöttem, hogy nincs kedvem tekergőzni a várakozókkal, inkább továbbsétálok. Mentem, mendegéltem, de nem értem be egyetlen kerek erdőbe sem. Odaértem viszont a székesegyházhoz. Átvágtam a téren és beértem Bulgakov utcájába, amiről már írtam nektek. Találtam egy kisebb áruházat, ahol a legújabb divat szerinti talárokat, pásztorbotokat, tiarákat, süvegeket és egyéb papi ruházatot lehet venni. Pillanatnyilag ilyesmire nincs szükségem, de érdekes volt látni, hogy mennyiféle alakú és mintájú ruhaneműt árulnak. Vannak itt még ikonok, az icipici mágnesestől az aranyozott, hatalmas, kézzel festettig, mindenféle árban, méretben és értékben, könyvek, aranyozott Bibliák, mécsestartók, mécsesek, gyertyaratók, és mindenféle egyéb holmi, amikre a templomoknak szükségük lehet.

Innen továbbsétáltam a Precsisztenkaján, és mit látnak szemeim? Egy hatalmas feliratot, hogy Puskin Múzeum balra. Űvekhez Ez történetesen az a múzeum, ami valóban Puskinról szól. Így végül mégiscsak azt a múzeumot néztem meg, amiről azt gondoltam, hogy majd máskor kerítek rá időt.

Puskin születésének kétszázadik évfodulóján nyitotta meg kapuit a kiállítás. Az épület a 19. század közepén épült. Gyönyörűen felújították. A kiállítás nagyon érdekes, mert nem csak Puskint, hanem az egész kort bemutatja. Sok sok korabeli kép emberekről, lakásokról, utcákról. Az egyik teremben empire ruhás bábuk mutatták az akkori divatot. A falfestés, a berendezés, a bútorok, mind korhűek. Puskin kéziratait is kiállították, külön teret szentelve a nagyobb lélekzetű műveknek. Látni, hogy egyik sem született könnyen, van olyan lap, amelyiken minden sor át van húzva többször is, mire a végleges változattal a költő elégesett lett. Minden egyes műhöz háttérinformációt is adnak, képeken mutatják be az „Anyeginek” mindennapi életét, használati tárgyait, vagy a történelmi tárgyú műveknél az egyes történelmi személyeket, az eseményeket. Jó lehet úgy tanítani Puskint, hogy az embernek lehetősége van ide elhozni a diákokat. Borókám, ha akarod, keresek Neked még több információt a kiállításról a neten, és fordítok is le belőle, ha tudod haszálni.

Mire kijöttem a múzeumból, már sötét volt. Ez persze, nem jelent egyértelműen éjszakát, csak annyit, hogy elmúlt 4 óra. Visszasétáltam a mertóhoz, azzal elmentem a vasútállomásig, majd elektricskával vissza Zsel-dorba. Ezer éve nem vettem zacskós levest, most a boltban megakadt a szemem egy érdekes nevűn, azt megvettem. Mikor visszaértem, azt főztem meg magamnak. Érdekes volt. Birkaszagú, csípős és sok rizs volt benne. De nem volt rossz, és jól is laktam.

Tegnap dél körül órám volt, aztán neteztem egy kicsit, de nem voltatok fenn a Facebookon. Utána elmentem a piacra. Itt 9 után nyit, így este 6-kor még vígan nyitva van a piac. Közben összefutottam Miriammal, a skót kolléganőmmel. Aranyos, fiatal nő, beültünk egy pizzeriába, és beszélgettünk egyet. Valami csokis energiakávét ittam, amitől éjfélkor még vígan filmet néztem.

Ma reggel fél 7-kor ébredtem, 9-re bementem a suliba. Így elég időm van a gyerekórára összeszedni az anyagot. Utána még benn tettem-vettem, borscsot ebédeltem. A suliban főző nő azt hiszem, ezen kívül más levest nem ismer. Főzött még töltött paprikát is kásával, de az elmúlt idők tapasztalataiból kiindulva a paprikát nem kostoltam meg A kása általában jó szokott lenni, de most úszott a vízben, ezért ezt sem ettem. Felmentem a cicáért, de nem voltak otthon. Elsétáltam a közeli ABC-be, de nem vettem semmit, mert ami kellett volna, az nem volt. Egy műanyagboltszerüségben vettem egy kis tálat, tepsit, tálcát, szettet. A ház melletti ABC-ben gyümölcsöt, tejet, sajtot. Most meg itt vagyok. Közben eleredt a hó. Apró pelyhekben, de sűrűn esik. Remélem, megmarad. Mikulás megrázta a szakállát. Vagy esetleg az itteni Gyed Moroz/ Дед Мороз a tettes?

Mostanában olyan tematikus kirándulásokat nem tettem, mint korábban. Élményeim azért vannak, olyanok, mint a Delcsi által megkritizált Csehov darab. Tudom, Delcsi, nem a darabot kritizáltad, csak a bemásolt szöveg értelmezhetőségét. Hát, azon még van mit alakítani, és elsődlegesen nem a befogadandó anyag, hanem a befogadó oldaláról.

Hát, már igencsak ideje lenne ezt befejeznem, mert itt csücsül szegény a gépemen, és semmit nem halad előre.

Szóval, decemberre fordult azóta a naptár, de itt semmi nem változott. Ma közölték velünk, hogy december 27-én karácsonyi ünnepség lesz és fel kell készítenünk a gyerekeket valami műsorra. De fontos, hogy az órákon ezt nem szabad csinálni, találjunk időt órák után vagy hétvégén. Nekem csak van időm. De a gyerekeket hogyan rángathatnám be iskola és ezernyi délutáni, délelőtti elfoglatság közben? Még szerencse, hogy itt a szülők lelkesek, és betanítják a gyerekeknek, amit kiadunk. Bár nem tudom, hogyan fog ez működni az én kiskamaszaimmal. Meglátjuk.

Sokat gondolkodom a Csehov darabokon. Mindkettő elindított bennem gondolatokat, amiket érdekes lenne veletek megbeszélni. De nemigen akarok itt okoskodni, ezért halasszuk akkorra, amikor tényleg tudunk róla beszélgetni. Hamarosan a Ványa bácsit is megnézem, már nagyon várom azt is. Bár most leginkább valami hangversenyre mennék, úgyhogy valami koncert jegyet fogok magamnak szervezni.

Bori azt mondta, mielőtt ideutaztam, hogy mire visszamegyek, semmi sem lesz a régi. Hát, igen is, meg nem is. Én például alapvető változáson mentem át a cipőpucoláshoz való viszonyulásom tekintetében. Korábban notórius cipőnempucoló voltam. Itt viszont arról ismerni meg, hogy ki orosz és ki nem, hogy mennyire koszos a cipője. A világ egyéb, cipőt ritkán pucoló feléről érkezett egyedeknek általában sáros mostanában a lábbelije. Miért is tisztítaná meg a szegény pára, ha kinn sár van és latyak, és az első lépés után újra úgy néz ki, mintha meg sem tisztította volna. Szóval, feleslegesen nem ölünk energiát a csizma fényesítésébe. Nem így gondolkodnak ám az oroszok. A szombati szemináriumon azonnal meg lehet mondani, ki orosz és ki nem, mert az oroszok a kis zseb-cipőfényesítő célszerszámukkal vad csizmapucolásba kezdenek, mihelyt beérnek zárt helyre, nemtől, kortól és vallástól függetlenül. Hogy én miben változtam? Az oroszok szinte vallásos áhitatú csiszatolásmániáját át ugyan nem vettem, de néha kifényesítem a csizmámat. (Főként mostanában, hátha erre is jár a Mikulás.) Nem tudom, eljön-e ide, mert úgy tűnik, itt senki sem várja. Van ugyan egy két fenyőfa a boltok előtt, de sehol sincsenek karácsonyi fények, vagy egyéb készülődés. Szóval, Ti csak készülődjetek helyettem is, ahogy én is nézelődöm helyettetek.

Ezt ugyan emilben is irtam, de talan erdemes ide is feltenni.

Nem akarok hazamenni, mert az azt hiszem, kibillentene. Ez most olyan, bar furan hangzik, mintha nem a sajat eletemet elnem. Nem azert, mert itt rossz, hanem azert, mert otthon nekem mar van egy normalis, sajat eletem. Az nekem jo, es nem kivanok mast. Ha Ti, a barataim es a csaladom nem lennetek, es otthon nem lenne mar egy bejaratott eletem, otthonom, akkor itt is nagyon jo lenne. Az emberek kedvesek, szeretnek engem, a klima nekem jo, a kultura gazdag, munka sok van, szoval, minden jo lenne, ha ez valoban az en eletem lenne. Ha majd -remelem, soka- oda jutok, hogy lepereg elottem az eletem filmje, ez az ev biztosan egy masik file-ban lesz, vagy masik tekercs filmen. :o)) Valahogy igy erzek.

Neha itt eszem ilyesmiket:

http://www.teremok.ru/menu.phtml?menu=1

Tegnap délután váratlanul annyi hó esett, hogy puha, fehér takaróval vonta be az egész várost. Nagyon szép volt. Abban reménykedtem, hogy éjjel még tovább is esik, és nagy nagy hó lesz mindenütt. Arra gondoltam, hogy elmehetnék az állatkertbe. Ha a parkot hó lepi, és ott sétálgat az ember, az nagyon jó lehet. Be is utaztam Moszkvába, de sajnos hó nem volt, csak latyak. Latyakos parkban sétálni nem volt kedvem. Ráadásul nagyon nagyon el kellett volna mennem wc-re. Abban a reményben, hogy lesz a közelben Meki (mákdónáldsz), elindultam az utcán. Csak mentem, mentem,  és már nagyon, de nagyon, és még mindig nem volt Meki. Aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek egy kávézóba. Jól esett egy minőségi kávét inni a sok nescoffee után. Megkönnyebbülve mentem tovább, és 2 sarokkal odébb persze, beleütköztem a Mekibe. De ekkor már azértsem mentem be! Innen már nem volt értelme, és kedvem sem volt, hogy elmenjek az állatkertbe. Lesétáltam a Taganszkaja megállóig, onnan egy balkanyarral a Taganszkaja utcára. Sok sok ember mindenütt, hatalmas forgalom. Hogy a betonépületek között váratlanul templomokba ütközöm, már nem lep meg. De most rábukkantam egy olyan zárdára, ahol egy szent ikon van. Lefényképezni nem volt szabad, csak kívülről készítettem képeket. Hosszú sor kígyózott,hogy odaérve imádkozhassanak, és megcsókolhassák az ikont. Emlékeztek? Valamelyik előző beírásban írtam arról a férfiról, aki a pestisjárvány idején elrakatta a csodatévő ikont, hogy megelőzze a járvány súlyosbodását. Szerintem most is elkelne egy ilyen döntéshozó, amikor itt lebeg felettünk a sertésinfluenza   veszélye. Van a kolostorban egy szent kút is, hoztam magamnak vizet belőle. Csak megvéd. Ahogy jöttem ki a kút pavilonjából, kedves képet láttam. Egy idősebb nő ölelt egy fiatalabbat, nagyon nagy szeretettel. Nem tudtam, mi történhetett, de szinte fogható volt körülöttük a szeretet. Aztán eszembe jutott, nekem vagy hét hónapig még várnom kell, hogy ilyen szeretettel öleljen meg valaki.

Ha szabadott volna, bizonyára lefényképezem, hogy mennyire nincs érzékük a finomság iránt az oroszoknak. Gyönyörűen rendberakták a kolostort, minden épület, a templom, a különálló harangtorony… És akkor mi van a harangtorony földszintjén? Egy bolt, ahol 20 rubelért üres műanyag üveget lehet venni. Ugyanúgy, mint amikor Szergijev Poszadban be akartam menni az egyik templomba, és belépve egy, a túristáknak ezt azt árusító boltot találtam. Persze, én is vettem üveget, ha már nem vittem magammal, valamibe csak bele kellett tölteni a szent vizet. Örülök, hogy rátaláltam erre a kolostorra, mert nagyon szép, olyan meghittséget, zártságot, rendet sugároz, amit én nagyon szeretek. Innen elindultam visszafelé, hogy ha nagyon fáradt leszek, akkor megyek egy metrómegállót az állomásig, ha nem, akkor visszasétálok.  Visszaérve a Taganszkaja megállóhoz, felmentem a Mekihez, de nem ott ettem. Találtam egy kis orosz gyorsétkezdét, nagyon ízletesnek tűnőételekkel. Ráadásul a személyzet is meglepően arnyos volt. Megkérdeztem a scsi mellett levő elnevezésről, hogy az mi, és aranyosan magyarázta, hogy ez rendes scsi, csak zöld, és higgyem el, hogy nagyon finom. Rendeltem is, és életem legfinomabb sóskalevesét tálalták fel nekem. Nagyon jól esett! Most hallom Édesanyát, ahogy felsikolt ; „édes Istenem, szegény lányom, ennyire éhezik, hogy képes örülni egy sóskalevesnek! Hát nem főz szegénykémnek senki?” Ne aggódj Édesanya, van mit ennem, és van, aki főz is, de ez tényleg nagyon finom volt. Apróra tört krumpli, felaprított sóska, kicsit besűrítve, és a közepébe egy fél keménytojást tettek. Kértem még hozzá tejfölt is. De hogy miért scsi?

Innen visszasétáltam az állomásik, épp jött a vonat, de úgy tömve volt, hogy végig álltam a peronon. Most meg Pötty kiselőadását nézem, ami ide oda iramodásból, szökellésekből és tágra nyitogatott szemből áll.

Itt jön a folytatás. A levesnek szép lett a színe, de annyira nem finom. És Pötty sem volt oda a csontoktól és a bőröktől. Pedig az otthoniak igencsak értékelnék. Most épp szépen süt a nap, nagy, szögletes foltokat vet a szőnyegre. Pötty egy ilyen folton napozik. Fura, hogy ilyen nyugodt, normálisan le sem áll egy pillanatra sem. Duracell kettő.

Ma Delcsivel kezdtünk Facebookon beszélgetni, de el kellett jönnöm a tanáriból, mert annyira büdös volt. Az egyik kolléganő átváltja a csizmáját cipőre, amikor megjön, és leteszi a csizmát az asztal alá. Ez mindaddig nem is gond, amíg a csimában bennrekedt gázok és gőzök nem kezdenek a kb. 5 négyzetméteres tanáriban terjengeni. No, akkor nyúlcipő. Így sajna nem tudtam Delcsivel eleget beszélni. Majd legközelebb.

30-a óta tettem néhány sétát itt és másfele is. A képeket megkaptátok. Akkor jöjjön, amit tudni lehet ezekről a helyekről. Az iskolai Halloween ünnepséghez nem volt kedvem, mert számomra ez a halottak napja. Egész héten halloweeneztem, játszottunk, rémisztő szavakat tanultunk, nekem, ebből ennyi elég volt. Így szombaton templomvadászatra indultam. Mivel senki nem tudta pontosan, hogy merre is van a templom, csak az irányt úgy nagyjából, hát útnak indultam. Szép idő volt, olyan tiszta hideg. Elindultam arra, amerre a sofőrünk mondta. Az irányzék csak nagyjából volt jó, ezért kb. triplaannyit kutyagoltam, mint kellett volna. De erre csak a végén jöttem rá, amikor úgy húsz perc alatt benn voltam a belvárosban. Szóval, mentem úttalan utakon, kóbor kutyák és tűznél melegedő csavargók szanaszét. Láttátok a képeket. Egy ponton megkérdeztem egy férfit, erre van-e a templom, azt mondta, „Hát, maga épp nem a templom felé tart….Jöjjön velem.” Mikor bekanyarodtunk az erdőbe, egy kissé megrettentem, akarok-e én ezzel az idegennel átvágni egy erdőn, de aztán rábíztam magam a megérzéseimre, és velementem. Igazam is lett, vágtattunk erre, arra, azután megmutatta, merre menjek. Hmm. Jobb, hogy Édesanya, nem láttad, merre mentem. Ilyen bádogból rakott kerítések egy elhagyatott mezőt zártak le, azon kellett átvágnom. Balfelől csavargók hangoskodtak tűz mellett, jobbra ezer éves kocsit túráztattak fiatal suttyók. Nem mertem fényképezni, inkább siettem. Ez az a hely, ahonnan már látszik a templom, a mező közepén már elő mertem venni a fényképezőgépet.

A templom gyönyörű. A helyén már a középkorban is kis kolostor állt, akik Jurij Dolgorukijtól (Hosszúkarú Gyuri) megkapták a mellettük levő falut, majd később még több falut. Ekkor a templom, mint annyi sok más templom országszerte, fából készült. A tulajdonosok jöttek mentek, ezt azt hozzá- és átépíttettek, majd a 19. század elején kőtemplom épült a régi fa helyén. Az építkezéshez hozzájárult az egész közösség, ki ki ereje szerint. A föld tulajdonosa, a helyi birtokos, meglehetősen nagy összeget tett le a templom építésére. Az építkezés 42 évig tartott, közben megkezdődtek az istentiszteletek is, a már elkészült részekben. A templom végleges szépségét az ikonosztáz elkészültével kapta. Az egész világon csak néhány olyan ikonosztáz van, ami nem fából, hanem porcelánból készült. Itt van az egyik. A képeket elválasztó keretek türkizes, rózsaszínes mázat kaptak, ez ad különleges fényt a bennefoglalt képeknek. Szerencse, hogy ilyen eldugott helyen van, így nem használták a kommunista időkben sem más célokra. A kerámia bizonyára nem maradt volna meg, ha mondjuk, céltáblának, vagy ruhafogasnak használják.

Benn gyújtottam gyertyákat, és vettem pluszban, hogy a lakásban is tudjak este gyújtani. Olyan finom gyertyaszaga volt!

A templom mellet régi temető van. Azt hittem először, hogy már nem használják, annyira elhanyagolt. De nem, csak itt nem nagyon szokás temetőbe járni. Azt mondják, hogy a fiataloknak nincs kedvük, az öregek meg már nem tudnak elmenni. A sírok köré egyenként, kis kerítéseket építenek, belül padocska, asztalocska. Csak épp úgy tűnik, senki sem használja. Aki mindig ott van, az már nem tudja, aki tudná, az meg nem jön. Megteszi a műanyag rózsa. Azt meg már akkor elcsúfítják, amikor kiviszik, különben ellopnák és újra eladnák. Ezt a tanítványaim mondták. Sétáltam volna még egy kicsit a temetőben, ha nem bukkantam volna itt is hajléktalanok nyomára, ráadásul egy teremtett lélek (vagy tán épp csak a lelkek) nem volt a környéken, majd hirtelen felbukkant egy férfi, na, erre inkább kimentem a temetőből.

Visszafele – ismertek – nem arra indultam, amerről jöttem, hanem az orrom után. Jól is tettem, mert az érzékeim megint nem hagytak cserben, úgy fél órai séta után benn voltam a belvárosban. Kedvem viszont már nem volt bemenni a Halloween ünnepségre.

Tegnap, azaz november 4-én itt az összoroszok egyesülésének nagy ünnepe volt. A közember pontosan nem tudja, hogy mit is ünnepelnek, nekem meg az a gyanum, hogy valamit kellett november 7-e helyett adni, hát ez lett. Valamikor, úgy négyszáz éve, ekkortájt zavarták ki a lengyeleket az országból. De amikor kérdeztem a tanítványimat, hogy sokáig voltak-e itt a lengyelek, kiderült, hogy csak úgy 10 évig. Ők mennyit is csücsültek nálunk?? Akkor már érthetőbb lenne, ha azon örvendeznének, hogy a tatárok elmentek. Az ő igájukat 300 évig nyögték.

Minden esetre, tanítani nem kellett, így el tudtam menni Szergijev Poszadba, ami több forrás szerint is a pravoszláv Vatikán. Elektricskával mentem Moszkváig, majd a Jaroszlav Állomástól másikkal Szergijev Poszadig. Érdekes helyeken mentem keresztül. Az orosz földrajzi névadás nem nagy fantáziáról árulkodik. A hely például, ahol én dolgozom, a „vasút” nevet viseli, mert átmegy rajta a vasút. De van erre „Villamosáramváros”, meg valami kémiai hely is. Jaroszlav felé átmentem „Iljics tanácsain”, az „Igazságon”, és a „43. kilométeren” is. Szerintem eléggé katasztrofális. Közben itt is, ott is felbukkantak egy egy kolostor kupolái. A hívők vadul vetették a keresztet. Ez is érdekes. Ha csak meglátnak egy templomot, már hajlonganak és hányják a keresztet. Tulajdonképpen tetszik. És az is, hogy a nőkön mindig van kendő, ha templomba mennek.

Ezen a helyen is kolostor áll már a középkor óta. Hamar lelki központtá vált, és az a mai napig is. Sok volt a turista, de nagyon sok hívő is volt, akiknek külön hely van, ha lelki tanácsra van szükségük. Oda a túristák érthető módon nem mehetnek be. A 15. században említik az első faépületeket, majd később újabb és újabb templomok épülnek. 1736-ban épül az első kőböl készült templom. Majd pár éven belül öt másik építése követi. Itt nem olyan a kolostor, mint nálunk, hogy egy templom, és a konvent épülete, hanem egymás mellett, egy bekerített területen belül, több templom is van. Még a 20. század elején is építettek újabb templomot. A huszas években azután szomorú napok köszöntöttek a kolostorra. Az épületeket elvették az egyháztól, és más célokra használták. A legrosszabbul az a templom járt, amelyik a helyi textilüzem munkásszállója lett. De a többiben is szétverték az ikonosztázokat, összetörték a harangokat, falakat húztak fel, lemázolták a freskókat. 1960-ban azonban úgy döntöttek, hogy helyre kell állítani mint a szovjet nép kultúrkincsinek egyikét. Restauráltak és renolváltak mindent, amit tudtak. 1990-ben az egyház visszakapta a kolostort, és ők nekiálltak, hogy visszaadják a hely régi fényét. Itt ott tataroznak még, de összeségében gyönyörű az egész. Hogy a hívők mennyire tudnak elmélyülni, azt nem tudom, mert olyan érzésem volt, mint amikor Seannal Franciaországban azon az ősi zarándokhelyen voltunk. Az már elvesztette minden hitbéli rangját, túristakifosztásról szól az egész. Itt még látni szerzeteseket, valódi hívőket, de már sok a turista, és a belőlük élni kívánó árus, vendéglős, koldus és egyéb szerzet. Minden esetre nagyon szép a hely, de azt a lelki nyugalmat, amit egynémely templomukban érzek, itt nem találtam. Azért örülök, hogy elmentem. Ha már itt vagyok, látni kell mindent, amit csak tudok. Még nem tudom, mi lesz a következő hely.

Elment még egy hét. Most már tényleg vége lesz az októbernek. Már épp  ideje volt. Itt leesett az első hó. Még nem az igazi, de fehér fátyollal van bevonva az utca széle, a szemben levő park és a házak teteje. Kezdek átállni Pepe-módra. Minden este, amikor visszaérek a lakásba, lepakolok és rájövök, hogy még nem vagyok álmos. Órák óta pörgött az agyam, és nem tudom leállítani egyik pillanatról a másikra. Bekapcsolom a tv-t, de itt mindenhol gyilkolnak, lőnek, agyonvernek, vagy minimum 20 éves amerikai filmeket mutatnak, - szintén agresszíveket -, amiket ráadásul a már korábban leírt fura módon szinkronizáltak; egy nő és egy férfi olvassa minden szereplő alá, monoton hangon a szöveged, miközben az eredeti is hallható, bár kicsit halkabban. Amíg ment az akármilyen feleségek, addig azt megnéztem, de most a Dr House megy, azt meg magyarul sem szerettem. Oroszul meg végképp nincs kedvem nézni. Ettől függetlenül elaludni nem tudok, így tegnap este például nekiálltam főzni, és főztem egy adag scsit. Még nem kóstoltam, majd megírom, milyen lett. Többen is elmondták, ők hogyan készítik, ebből összeraktam a saját verziómat. Nagya hozott nekem igazi, saját kertből való céklát, azt tettem bele. Annyira szép, piros színe lesz tőle a levesnek! Pötty meg majd örülhet a csontoknak, bőröknek, mert csirke leveshúst vettem hozzá.

Kaptam kölcsön egy DVD-t, az elmúlt hétvégén azt néztem, Moszkva nem hisz a könnyeknek, Munkahelyi románc és hasonló 20-25 éves filmek. Az egyik tanítványomnak van egy jó piaci forrása, megígérte, hogy vesz nekem DVD-t régi orosz filmekkel.

-         Pötty éppen megijedt a tükörből mérgesen néző cicától. –

Akkor ez ennyiben maradt. November 5-én jön a folytatás.

IIIIIrjatok!!!!!

Tegnap csak addig jutottam, hogy leírtam a dátumot, aztán nem jött az ihlet. :o))

Kutúrsokkon és egyéb ilyen megrázkódtatásokon már átestem, de most az első csalódás is utolért. Az utolsó megálló Moszkvában a végállomás előtt Szerp és Mólot. Az én romantikus fantáziám azonnal beindult, hogy ez a két alak bizonyára valami szerzetes, akik itt kolostort alapítottak, és akiket azután a vad és vérszomjas tatárok felnégyeltek, ló után kötöttek és egyéb a történelmünkből ismert tortúrának vetették alá, de ők nem, és nem, és nem adták át a szent ereklyéket… Vagy esetleg, az orosz történelemben oly gyakran felbukkanó vadászó herceg ez a Szerp, aki eltéved, elalszik, majd arra ébred, hogy Mólop, a gyönyörű erdei lány lecsókolja ajkáról az odacseppent mézet… Hát, nem ez a találós kérdés megoldása. Sajnos sokkal prózaibb. Ez a sarló és kalapács. Volt itt egy ilyen nevű gyár a szovjet időkben. Hiányos orosz szókincsemnek köszönhetően viszont egy szép mesét képzeltem magam elé két hónapon át, mindahányszor átment a vonat ezen az állomáson.

Szombat hajnalban azután már úgy mentünk keresztül az állomáson, hogy a ronda gyárat láttam, és nem az ölelkező Szerpet és Mólopot. A vonat dugig volt alvó emberekkel, egymáshoz nyomakodva aludtak. A ruhájuk minőségéből egyértelművolt, hogy ők azok az emberek, akik esténként nem tejben és vajban fürdenek. (Ha fürdenek egyáltalán, mert a levegő meglehetősen sűrű volt.) Az állomásról siettem a Kitaj Gorod nevű metrómegállóhoz, ahol a busz már ott volt, és lassan megtelt emberekkel. Moszkva és a vidék is televan gazdátlan kutyusokkal. Általában nagyon szépek, nagyok, hiszen csak a legerősebbek maradnak életben így magukra hagyatva. Ott a buszmegállóban is volt egy fiatal kutya. Annyira sajnálom őket. Itt az oroszok nem értik, miért kell az állatokat ivartalanítani. Szerintük ez embertelen, és nem tudtam megmagyarázni, hogy a kutyák már olyan régóta az ember társai, hogy az a kegyetlen, ha magukban kell élniük.

Orosz pontossággal, úgy háromnegyed nyolc táján a fél nyolc helyett el is indultunk. (Ismertek, én, aki a találkozó előtt kb. másfél órát utaztam, ott voltam negyedkor.) Köszöntöttek minket, aztán amíg kiértünk Moszkvából az „idegenvezető” mondta, hogy jobbra és balra mit látunk, majd kb. egy órát mentünk egy kisvárosig, ahol megálltunk a Mekinél csoportos folyóügyekre. Ebbe a kisvárosba vissza fogok jönni, mert van egy gyönyörű kolostoruk, ami vallástörténetileg is jelentős, de majd akkor írok róla részletesen, ha tudok fényképeket is mellékelni.

Mása a szervező, még arra is gondolt, hogy éhesek lehetünk, szendvicseket és muffint osztogatott. Egyébként meg egész úton aggódva számolgatott minket, hogy mindenki meglegyen.

Uglics olyan 300 km. Moszkvától, ami orosz mértékkel a szomszédban van, de nekem eléggé messzinek tűnt. Minden esetre szép tájakon mentünk át, a sötétség is felszakadt, és végül meg is érkeztünk. Ott szerencsére hivatásos idegenvezető várt ránk, és sok érdekeset mondott, ráadásul nagyon szép angolsággal. A végén elmondta, hogy főfoglalkozása szerint a helyi tanárképző főiskola angol tanszékén tanít. Így nem csoda a szép angolsága. Uglics kisváros, olyan 35 ezer lakossal. A neve vagy onnan ered, hogy a Volga hajlatában állt a vár, azaz ott, ahol a Volga kanyargó medre sarkot, „ugol”-t képez, a másik verzió szerint a faszénhez köthető az elnevezés, ami szintén hasonlóan hangzik. A főtérről mentünk a valamikori várba.A hídon egy aranyos ruhába öltözött hölgy énekelt gyönyörű, csengő hangon. Arra fordult, amerről látogatók jöttek, mint egy napraforgó, és reménykedett, talán dob valaki egy kis pénzt a kosarába. A híd után valójában vár már nincs, mert olyan másfélszáz éve a helyi vezetés úgy döntött, hogy a nagyon leromlott állapotú favárat túl drága lenne helyrehozni, védelmi szerepét már rég elveszítette, ezért inkább végleg ledöntötték. Van itt viszont két gyönyörű templom, és egy civil épület, ami azért fontos, mert bár Oroszországban nagyon sok régi egyházi épület maradt fenn, civil épület visznt nagyon kevés. Ez a helyi uralkodó fogadóháza volt. A külső lépcsőn kellett felmenni a trónterembe. Ha szívesen látott vendég jött, azt az uralkodó lenn fogadta, kijött elé a lépcsőhöz, ahol a vendéget sóval és kenyérrel köszöntötték. A só mindenhol nagy kincs volt Európaszerte, de Oroszországban nem voltak sóbányák, így külföldről kellett behozniuk, nagyon drága fűszer volt. A kenyér meg mindenhol az élet, a család, a vendégszeretet jelképe. Akiknek nem örültek, azoknak egyedül kellett felmászniuk a meredek lépcsőkön.

Az itt élő emberek meglehetősen vérzivataros évszázadokat éltek át. Először a mongolok sarcolták őket háromszáz éven keresztül, majd a lengyelek támadásitól kellett szenvedniük. Az utolsó lengyel betöréskor virágzó város állt itt, több, mint 40 ezer lakossal. Kereskedelemmel foglalkoztak főként. Egyik éjjel egy áruló megnyitotta a város kapuit a lengyeleknek, akik lemészárolták a békésen alvó embereket. Negyvenezer halott volt a támadás szomorú eredménye. Csak ötszázan élték túl a vérengzést. A lakosság azóta sem tudta az akkori szintet elérni. Más szomorú esemény is fűződik a városhoz. Itt halt meg Rettegett Iván legkisebb fia. Rettegett Iván olyan Nérószerű alak volt, aki szórakozásból kínoztatott halálra embereket. Ugyanakkor erőskezű uralkodó és nagyszerű hadvezér volt. Mindezek mellett versenyre kelt az angol VIII. Henrikkel, mert neki hét felesége is volt. Az egyház szerint legálisan csak három lehetett volna, de ez a tény nem nagyon zavarta. Az itt meghalt kisfiú az utolsó feleség gyermeke volt. A helyi kolostorban laktak. Történt egyszer, hogy a királyasszony lepihent, a dadák meg sétálni indultak a kis herceggel és saját kisebb nagyobb gyermekeikkel. A gyerekek tőrrel játszottak, a kis herceg azonban epilepsziás volt, rátört a roham, beleesett a saját tőrébe, és az a nyakán úgy megsebezte, hogy a gyerek meghalt. Más verzió szerint Borisz Godunov küldte az embereit, egyikük az egyik dada felnőtt fia volt, és ők ölték meg a fiút a hatalomért folyó harcban. A harangozó, és még hat másik tanu is látta a gyilkosságot, egyikük azonnal szaladt és megkondította a harangot. Gyorsan híre ment az esetnek, a helyi lakosság felkoncolta a gyilkosokat, a dadákat, az apátot. Bizottság jött a haláleset kiderítésére, mind a hét tanu elmondta, hogy mit látott. Nem kellett volna. Hamarosan megjelentek Borisz Godunov emberei, és lemészároltak vagy kétezer embert, sokakat Szibériába száműztek. Abban az időben úgy tartották, hogy a harangoknak is lelkük van, ezért a harangot is száműzték Szibériába. Hiába volt azonban minden, az emberek mégis azt kezdték mondogatni, hogy a kisfiú nem is halt meg, mástöltek meg… megjelentek az áltrónkövetelők. Ezért szentté avatták a kisfiút, mert hiszen aki szent, az már a Mennyországban van, tehát nem követelheti a földön a trónt egy Oroszország nevű helyen. Később azután Nagy Katalin cárnő a gyilkosság helyszinén templomot emeltetett, és Szibériából is visszahozatta a száműzött harangot. Ritkaságszámba megy a templom belsejét díszítő festménysor. Nagy Katalin európai műveltségű asszony volt, aki ráadásul nem vetette meg a testi örömöket. Parancsára, európai mintára, dús testű, mezítelen alakokat festettek az ótestamentumi jeleneteket ábrázoló képekre: a Paradicsom, a bűnbeesés… A későbbi évszázadok prűd emberei felöltöztették ugyan az alakokat, de az utolsó restauráláskor újra levetkőztették őket. A templomban évente háromszor tartanak misét, a herceg születése és halála évfordulójakor és szenttéavatása évfordulóján. Nem messze innen van egy nagytemplom, ami pár éve újra működik. Sajnos nem mentünk be, hajtottak minket, hogy az időbe beleférjünk. Ezért nem szeretem ezeket a csoportos kirándulásokat. A pisilőkre vártunk vagy húsz percet, de a templomot megnézni nem volt idő. Innen visszamentünk a térre, ahol elmondta az idegenvezető, hogy valamikor sok gazdag kereskedő élt a városban, akik feladatuknak érezték, hogy gazdagságuk egy részét a köz javára fordítsák. Közkönyvtárt alapítottak, amit a téren álló házban helyeztek el. A mai újgazdagok tanulhatnának valamikori elődeiktől. Mamos Katával és Édesanyával is sokat beszélgettünk arról, hogy a gazdagság az felelősség is, amihez az a jó, ha kultúra is társul. Akik annakidején belenőttek a gazdagságba, és úgy nevelték őket, hogy a pénzükkel felelősen bánjanak, azoknak köszönhetjük Eszterházát, az ott született művek sokaságát, a Lánchidat, a szombathelyi múzeumot és még sok mindent. Még azt is elmesélte, hogy a városban ez volt valaha az egyik piactér. Itt árulták a terményeket, állatokat, normál piaci árukat. A másik piac a menyasszonypiac volt. Ide a nagypapák vitték az eladósorba ért lányokat. A leendő vőlegények fel és alá mászkáltak, mustrálgatták a felhozatalt. Szégyen volt, ha egy lány úgy ment haza, hogy nem akadt kérője.

Innen átmentünk abba a kolostorba, ahol Rettegett Iván legkisebb fia az édesanyjával élt. A szocializmus alatt természetesen ezt az épületegyüttest is más célokra használták, csak az utóbbi időben kapta vissza az egyház. Szépen rendbetették, és most ismét apácák lakják. A két templom mellett valaha temető volt, ide temették a város prominens egyéniségeit. A könyvtáralapító apa és fia is itt nyugszik. Hogy pontosan hol, azt már nem lehet tudni, mert a szocializmusban „a múltat végképp eltörölni” jelszó alatta temetőkre is haragudtak, ezért lerombolták. Az apácák most rózsákat ültettek a valamikori sírkert helyére. Az egyik templom ritka látvány, mert nem tudom melyik pártiárka határozta meg a templomtornyok kötelező számát. A háromtornyúak legtöbbjét lerombolták. Ez szerencsére fennmaradt.

Innen mintegy negyven perces buszozás után értünk Miskinbe. Szomorúan jöttem rá, hogy ez nem igazán a szépségéről ismert, hanem amolyan igazi, üresfejűtúristabeetető és megfejő hely. Először ebédeltünk egy feledhető kávézóban. A város neve olyan egérszerű. Míska az egér. Az elnevezéssel kapcsolatban több legenda, elképzelés létezik. Az egyik szerint az az ominózus, eltévedő, vadászgató orosz herceg épp itt vesztette el a tájékozodó képességét, és nagy fáradtan elaludt. Arra ébredt, hogy egy egér szaladt át az arcán. Valószínűleg ő is eltévedt. A herceg felháborodottan meg akarta ölni szegény, reszkető kisegeret, amikor észerevette, hogy egy mérgeskígyó van a közelben. Hálából, hogy a kisegér megmentette az életét, a herceg megfogadta, hogy fatemplomot építtet az eseméyn helyszinére. Így is tett. A templom köré emberek települtek, és egeresként kezdték emlegetni a helyet. Kedves történet, de mintha korábban egy Aesopus nevű ember is mesélt volna hasonlót…

Szóval itt, ahelyett, hogy azt a pár régi kereskedőházat néztük volna meg, ami fennmaradt, egyik helyszinről hajtottak minket a másikig, és műegerek voltak mindenfele. Azt igérték, hogy folklórműsor lesz, teázással egybekötve. Tea az volt, meg édességek, orosz teasütemények, de folklór az nem nagyon. Egy fiatal és néhány enyhén és eléggé korosodó hölgy adott vicces műsort. Olyan igazi túristabolondító műsor, ahol a békés túristát, akik nagyrészt azt sem tudja, hogy miről is van szó,  kiráncigálják táncolni, vicces dolgokat mondogatnak, kánkánt táncolnak, fodros bugyit mutogatnak… Eléggé negatívan hangzik, amit írtam, de igazából aranyos volt. Le a kalappal előttük, hogy így összerakták. Nem voltak erőszakosak, vagy túlzottan közönségesek. Ezután gyorsan mennünk kellett a következő helyszinre. Az elején még érdekes volt, mert a lentermesztésről, feldolgozásról és a hozzáfűződő népi hiedelmekről meg szokásokról meséltek. A len vetése férfimunka volt, nők a közelébe sem mehettek. A férfiak bocskor és gatya nélkül dolgoztak, - képzeljétek, mi volt ott, ha szél kerekedett – mert azt akarták, hogy a Jóisten gazdag termést adjon, azt hívén, olyan szegények, hogy bocskorra és gatyára sem telik. Az érett növényt azonban a nők takarították be. Csupasz kézzel tépték ki, estére véres sebekkel lett tele mindenki tenyere. Aztán elmesélte a hölgy a többi lépést, áztatás, gerebenezés, stb. Mondta, hogy a kislányok 5 éves korban kezdték megtanulni, hogyan is kell fonalat fonni. Édesapjuk első ajándéka egy kis orsó és kisrokka volt, amin az édesanyjuk tanította őket fonalat fonni. Később a fonóban a leendő anyósok árgus szemmel nézték a dolgozó lányokat, és aki nem tudott fonni, annak kevés esélye volt a férjhezmenetelre. Mutogattak mindenféle babákat. Olyanokat, amikkel a kislányok babáztak. Mivel nagyon korán, 12-13 évesen mentek férjhez, a kislányok vitték magukkal a babáikat. Az anyósok ezt helyeselték, mert jobbnak látták, ha az ifjú feleség a babáinak sírja el a bánatát, mintha a barátnőinek teregetné ki a szennyest. Házasságkötéskor olyan babapárt kaptak, akiknek a keze egy közös faív. Erre, ahogy születtek a gyerekek, ráaggattak apró babácskákat. Mintha családi fotó lenne. Azután kaptunk mi is alapanyagot és készítettünk lenbabát. Azt úgy kell a falra feltenni, hogy se ajtó, se ablak felé ne nézzen, mert úgy elmenne a családi boldogság és szerencse. Voltunk aztán egy malomban, ahol hatalmas egerek ültek mindenfele. Giccses volt, de nagyon aranyos volt, hogy amikor mindenki azt hitte, hogy az egerek posztóból vannak, kettő megmozdult és elkezdett a kézimalmon őrölni. Ez aranyos ötlet volt. Bevittek minket egy kézműves házba, ahol egy unott fiú vasat munkált, a másik szobában fazekas és még nem tudom mi volt, mert kijöttem, akkora volt a tömeg. Inkább lefényképeztem néhány faházat és egy kis kápolnát. Az utolsó hely katasztrofális volt. Gyerekeknek aranyos, bár ahhoz meg túl hosszú a műsor. Egy giccsesen rendbehozott és berendezett épületben egerek és medvék és nem tudom még kik királyságát adták elő. De én a második teremből megszöktem. Inkább sétálgattam a leszálló estében.

Volt vagy 1 óra, mire visszaértem Zsel-dorba.

Na, megyek, és felteszem nektek a netre, amit írtam.

Na én asszem feladom.... Ennyit a pozitív csillagállásról.... Most elmegyek 2 napra Velencébe, aztán ha visszajöttem meglátjuk hogyan tovább....

"Nem menthetünk meg mindenkit. Tulajdonképpen bizonyos napokon azt hiszem, nem menthetünk meg senkit sem. Először mindenki mentse meg magát, utána közbeléphetünk mi is, és segíthetünk." Laurell Kaye Hamilton

Lassan október is eltelik…. Amerre nézek, minden aranylik a lehullott falevelektől. Itt valóban aranyló az ősz. Nálunk színesebb. Itt nagyon sok a nyírfa, a nyírfalevelek pedig sárgává válnak, amikor beköszönt a hideg.

Pénteken és vasárnap készítettem néhány képet az iskolában. A három kisgyerek a péntek délutáni csoportom. Egy gyönyörű szép és nagyon okos kislány még hiányzik, ő most nem jött órára. Talán beteg, mert mindig itt van. Aranyosak, okosak, érdeklődőek. A hónapokat, napokat és a dátumot tanultunk, és mellesleg csináltunk egy naptárt magunknak 2010-re. Ők alapvetően azt vették észre, hogy naptárt irogatunk és ragasztgatunk, de közben leírták a hónapok nevét, és tizenkétszer a hét napjait. Ha mindezt a füzetbe kellett volna leírni, biztosan halálra unják magukat, vagy meg sem csinálják. Így meg könyörögtek, hogy hadd maradjanak még, és hogy otthon befejezhetik-e. A péntek esti tanítványaim nagyon fáradtak voltak, ami nem is csoda az egész heti rohanás után.

Szombaton azután tréningen voltam Moszkvában. Adnak hat témát, és abból lehet választani, nem lehet, hanem kell, kettőt. A kisgyerekek és a kiskamaszok tanítását választottam. Az elsőn a Halloween volt a téma, végigjátszottuk a lehetséges játékokat. Vidám volt és hasznos. A másodikon átnéztük azt a tankönyvcsomagot, amiből a 8-12 éveseket tanítjuk, és a nagyjából 5 feladatcsoporthoz ötleteltünk, hogy az unalmas könyvből hogyan lehet a gyerekek számára is élvezetes órákat kreálni. Jó volt látni, hogy mennyi a lelkes fiatal tanár. De összeségében azért ijesztő, hogy az interjú, a kért referenciák ellenére milyen vegyes a kép. Nagyon örülök, hogy Zsel-dorba jöttem, és nem kell egy amerikai, hiperaktív, kultúrhiányos koszfészekkel együtt laknom. Némelyek olyannyira koszosak, hogy az itteni, szerintem eléggé alacsony tiszatsági fokozaton élő lakástulajdonosok panaszkodtak az iskolánál a lakók miatt. A megoldás (??), hogy tisztasági ellenőrzéseket fognak tartani, és akinél koszt találnak, ott „kényszertakarítás” lesz, amit a tanárnak kell kifizetnie. Szörnyű.

A tréning előtt sétáltam egy nagyot a Mjasznyicskajan, amiről pár hete már írtam pár sort, de sajnos lemerültek az elemek, ezért nem tudtam mindent lefényképezni. Visszajövök majd, és akkor írok róla bővebben.

A hétvége, de mondhatom, hogy az egész hét, vagy akár az itt töltött két hónap igazi nagy élménye a tegnapi koncert volt. Már írtam, hogy a Megváltó Krisztus Székesegyház mekkora hatással volt rám. Vannak helyek, ahol szinte fizikailag érezni Isten jelenlétét. Hát ez a hely is ilyen. Egyszerűen lenyűgöz, apróvá nyom, ugyanakkor feltölt és magasbaemel. Ez az a székesegyház, aminek a többszáz éves eredetijét Sztálin leromboltatta, és amit azután 1990-ben építettek újra. Az újjáépítéskor arra is gondoltak, hogy egy ilyen tér mennyire megfelelő művészi előadásokra, és a templom alagsorában kialakítottak egy gyönyörű színháztermet. Itt volt a koncert. Egy hatalmas kapun át lehet a koncertterem előterébe jutni. Ruhatár, büfé, beszélgetésre, körülnézésre alkalmas külső terekkel egy légtérben, ugyanakkor mégis elválasztva van a színházterem. Valóban gyönyörű és igényes. Gazdagon díszített, de ízléses. Büszkék lehetnek rá, hogy ilyen gyönyörű koncerttermük van. Azután bejött a kórus. Leültek a zenészek, balalajkások, harmonikások, ütősök, rézfúvósok. Közben még ki be jártak más hangszeresek is, a daloktól függően. Az egyik balalajka akkora volt, mint egy asztal. Mögöttük álltak a nők, hátul meg a férfiak. És akkor előrelépett az egyik nő, és csodálatos, zengő alt beszédhangon köszöntötte a nézőket, a karmesterüket, és bemutatta az együttest. Utána minden dal előtt ő mondta be a szerzőt, a zeneszerzőt, a dal címét és a szólista nevét, titulusait. Már ez egy élmény volt, de amikor elkezdtek énekelni, komolyan sírnom kellett, annyira szépséges volt. Az orosz nyelvben amúgy is mélyebbről, hátrébb, a torokból képződnek a hangok, és ez az énekléskor még teltebbé, zengőbbé teszi a hangot. Nem tudom leírni, felemelő érzés volt őket hallgatni. Nem autentikus népzenét adtak elő, hanem népzenei ihletésű műdalokat. Puskin, Jeszenyin, és több, számomra ismeretlen költő megzenésített verseit. Közben mondtak is ezt azt, azt hiszem, sok ezek közül olyasmi, mint nálunk több Petőfi vers, amiről gyakran azt hisszük, hogy népdal, mert annyira a miénk, annyira közkincs, mint a népdalaink.

A koncert két részből állt, az első részben a nők népviseletben voltak, hosszú színes szoknya, virágos blúz, színes kötény. A lábukon piros csizma volt. A hajuk kontybafogva, a kontyon színes kendő. Bocskor senkin nem volt. Valószínűleg, gazdag parasztasszonyok. Gondolom ezt abból is, hogy mögöttük sok sok Kutuzov dalolt, mintha a történelmi festményekről léptek volna le. Hosszú kék kabát, aranyzsinóros díszítés, fejükön szürke kucsma, lábukon fekete csizma. A zenészeken ugyanez, csak pirosban, és kicsit rövidebb kabáttal. Közben a felnőttek egyszer lementek, és bejött a kórus gyerekkara. Ők hangszeres kíséret nélkül énekeltek. Egy althangú lány volt a szólista. Neki arany van a torkában, káprázatos volt, ahogy énekelt. Ráadásul nagyon szépek voltak. A lányok fején virágkoszorú, piros, színes ruha, a fiúkon is alapvetően piros mente, nadrág, csizma. Kár, hogy én a saját mércénkkel mért tisztelettel voltam a hely és a művészek iránt, és nem fényképeztem le őket. Az a három kép a végén készült, amikor láttam, hogy itt nincs ilyesfajta tisztelet, mindenki össze-vissza fényképezett, az emberek ki be jártak, fagyit ettek, üdítőt iszogattak… Sajnálom, hogy nem fényképeztem le őket előbb. De majd keresek a neten képet róluk. Talán valami zenét is találok tőlük. A koncert második részében Szabó Magda családtörténetének női tagjai vonultak fel énekelni, hosszú színes szoknyában, fodros blúzban. Ez a rész is nagyon szép volt. Igazából nem hiszem, hogy a látványon kívül más oka lett volna az átöltözésnak, mert ugyanúgy népies műdalokat énekeltek hol szólókkal, hol anélkül. A sz15 perces szünettel együtt úgy két és fél órás volt a koncert. Mire kijöttünk besötétedett. Gyönyörű a kivilágított Moszkva. A székesegyháztól rálátni a Kremlre, de nagyon szép a kivilágított sétálóhíd és a székesegyház is.

Viszonylag gyorsan visszaértem Zsel-dorba, mert azonnal jött metró és a vonat is egy percen belül indult, ahogy beszálltam. Ilyenkor persze, hiába bújok ágyba, nem tudok elaludni, az élmény annyira friss még, ott dolgozik a fejemben. Rrrrrrrr943444444444444444444444444444444444444444444444444444444434444444444444444444444444444444444444444444444444444444-3q1111111111111111111111111111113222222222222222222222222222222222222222

Az utolsó három sort Pötty üzeni mindenkinek. Én is hasonlókat!!!

Ma az örmény sofőrünkkel vettünk laposkenyeret. Olyan, Dorka, amilyet ti szoktatok Libanonból hozni. Valami l-s a neve, majd ha eszembe jut, megírom. Nagyon finom.

Van egy tanítványom, olyan igazi orosz. Nagyon szép, orosz arca van, vastag ajkak, formás orr, szőke, hosszú haj. Ha beszél, alig mozog a szája, artikuláció szinte semmi, és a hangszíne is minimálisat változik, bármit is mond. Néha elmosolyodik, de nehéz bármi érzelmet leolvasni az arcáról. Ma csak egyedül volt az órán, és beszélgetés közben, számomra egész váratlanul elmondta, hogy mennyire fél, hogy a szülei elválnak.56 és 57 évesek a szülei, az anyukája fiatal lelkű, színházba, operába szeretne járni, az apukája meg állandóan visszahúzza, hogy minek, öregek ők már bármihez. Sajnálom szegényt, mert látja, hogy az édesanyjának így nincs semmi boldogsága, de félti az édesapját is, hogy ha magára marad, elveszik.

Beszélgettem az egyik őr nénivel itt a házban. Hárman váltják itt egymást, az egyikük egy szép arcú, ősz hajú öreg nénike. Hogy mitől tudja ő megvédeni a házat, azt nemigen értem, de legalább van munkája. Mesélte, hogy négy éve költözött ide az Urálból. Volt ott házacskája, nagy kertje, állatok, amíg a férje élt még teheneik is voltak. Sajtot, túról készített, az erdőben gombát, erdei bogyókat szedett, kertészkedett, főzött, boldog volt. Aztán négy éve meghalt a férje. A lánya jött, és rávette, hogy adja el a házat és mindent, és költözzön Zsel-dorba, ahol ők is laknak. A pénz egy részét elvette, a maradékból a néni vett egy negyedik emeleti lakást a betonrengetegben. A nyugdíja nem elég a megélhetésre, de a lánya nem segít, mondván, neki családja van, oda kell a pénz. A néni meg, csak szomorkodik egész álló nap, mert nem érzi magát otthon a sok kő és beton között. Az örmény sofőrünk is mesélte, hogy az ő orosz szomszédai is eladatták az anyukával a házát, azon vettek maguknak kétszobás lakást, azután mondták az anyukának, hogy sajnos neki már nincs hely a lakásban, mert az egyik szoba az övék, a másik a gyereké. Robert, a sofőr mondta, hogy hát náluk Örményországban ilyen nincs. Nekik is két szobájuk van, de az édesanyja velük lakik. Ők a földrengés után kényszerültek arra, hogy ideköltözzenek, mert mindenüket elvesztették. De mikor végleg idejöttek, hozták az édesanyát is, mert mit is csinált volna ott egyedül. Robert szerint az oroszoknak ez nem kérdés. A fiatalok csak a saját életüket nézik, nincs olyasfajta családi összetartás, mint nálunk.

Pötty itt ül és nézi mit is csinálok. Nagyon tetszik neki, hogy ide oda ugrálnak az ujjaim. Kijukadt az egyik csipkezoknim, és az egyikkel kitömtem a másik lábfej részét, ott az ujjaknál, megcsomóztam, rajzoltam rá szemet és nevető szájat, és most ez Pötty kedvenc játéka. Cipeli a szájában, futkos vele, pofozza.

Pepus írta, hogy reméli, közel lakom a nekem fontos dolgokhoz, virágbolthoz, kisállatkereskedéshez… Igen, itt sok a virágbolt. A legtöbb 24 órás nyitvatartással működik. De nem annyira cserepes, mint inkább vágott virágot lehet venni bennük. A férfiak gyakran vesznek virágot a nőknek. Sok fiatal fiút látok gyönyörű, hosszúszárú rózsák hatalmas csokrával várakozni a lányra. És sokszor látni lányokat csokrokkal a kezükben sétálni. Néha nekem kicsit sok a csicsa, de ez otthon is van. Ízlések és pofonok ugyebár…

Még mindig libabőrös leszek tőle, pedig már háromszor láttam... Hihetetlenül jó!!! Én is akarok egy ilyenben részt venni!!! :)

https://www.youtube.com/watch?v=WkBepgH00GM

És ha tetszik a stílus, akkor még egy:

https://www.youtube.com/watch?v=-zcOFN_VBVo

Én amúgy megvagyok, harcolok az elemekkel és imádkozom a jó csillagállásért. Most talán van... :)

Pusssssssz!!!!!!!!!!!!!!

Durrel utan szabadon, miert nem irtok?????

Ido van.

Szoval, varom az emileket.

Ez csak egy boldog szulinapot Danus bejegyzes.

Pussssssssssssz

Milyen jó lenne veletek lenni, és Pepust köszönteni! Ehelyett irodalmi időutazást tettem Moszkvában. Bulgakov utcájában sétáltam, megnéztem Margaríta házát, és közben majd összefagytam.

Kezdjük az elején. Mikor felkeltem, ragyogón sütött a nap. Azt gondoltam, ideális az idő egy jó nagy sétára Moszkvában. 10 körül kimentem az állomásra, ahol már a jegypénztárnál megkezdődött az „életképek az orosz nép mindennapjaiból” című össznépi előadás. Hosszú sorokban kígyóztunk az üvegablak mögött unottan dolgozó gyévuska felé. Se mosoly, se „Hová szeretne utazni”, igaz, hogy kérem és köszönöm sincs. „Moszkvába és vissza”, be a pénz, ki a jegy és menj. Közben magasugrás és kúszás bemutató volt. Szombat lévén az egyébként mindenütt ottlevő biztonsági őrök otthon pihentek, így akik nem akartak fizetni, azok átugrálták a biztonsági kaput, vagy átkúsztak a sorompó alatt. Én vettem inkább jegyet. Annál is inkább, mert itt kifelé is kell a jegy, és Moszkvában nem pihentek a biztonsági őrök, ott álltak a sorompóknál és éberen figyeltek minden lépésünkre. A jegynélküliek bizonyára ismerik a hátsó utakat, a kiskapukat. Én ehhez még nem élek itt elég ideje. Más szempontból viszont, érdekes, hogy az ember milyen hamar átveszi a körülötte levő tempót. Moszkva nyüzsgő, hömpölygő nagyváros. Ahogy kilépek a vonatból, a tömeg visz magával. Sietünk a kapuk felé, onnan a metróállomásra. Mellettünk mindenütt árusok, akik mindent árulnak, amit el tudtok képzelni, mindenféle tisztasági fokon, és mindenféle hangerővel, hangszínnel és agresszivitással. Emlékszem, amikor a Nestlénél tanítottam, el voltam hűlve, hogy az emberek hogyan bírják nap mint nap a 8, 9 órát abban a bűzben, ami a gyárban volt. Arthur mondta akkor, hogy az emberi orr az az érzékszerv, amelyik a leghamarabb elfárad, és hozzászokik az erős szagokhoz. Úgy tűnik, az enyém már elfáradt, mert egyre kevésbé érzem az eleinte annyira zavaró kukaszagot, és a metróban az emberek szagát.

Az állomásról metróval a Kropotinszkaja megállóig mentem. Ez a Kropotinszkij egy orosz anarchista nemes volt, egy, az orosz történelemben sűrűn  felbukkanó eszetlen lázadók közül. Lenn a metróban mindig meleg van. Ahogy kiléptem az ajtón, szinte arconcsapott a hideg. Sütött a nap, de a levegő csípős hideg volt. A gyönyörű székesegyház látványa azonban ebben a hidegben is szívet lelket melengető. Fel is melegedtem egy kissé, aztán bementem a jegyárus nénihez, aki nemes egyszerűséggel becsapta az orrom előtt az üvegablakocskáját, mert épp fontos telefonálgatásában zavartam meg. (Közben vagy három, potenciális vevő elment, mert látták, hogy a zárt ablak előtt álldogálok. Valószínüleg helyiek voltak, akik ismerik az itteni udvariassági szabályokat. Ablakot orravágni lehet, de jegyárus nénit bokros pletykálkodásában megzavarni nem illdomos.) Fecsegett, fecsegett, de mivel nem tágítottam, végre megkérdezte, mit is akarok. Mondtam, hogy jegyet a 18-i előadásra, milyet, milyet lehet, erre felsorolta az árakat, nem azt, hogy melyik hova szól. Mikor megkérdeztem, hogy csak ének lesz-e, vagy tánc is, azt mondta, ő nem ismeri a műsort. Hogy hol lehet megnézni a műsort, az volt a válasz, hogy sehol. Hát, így meglepetés lesz. Körbesétáltam a székesegyházat, hogy hol kell majd bemenni, azután megkerestem sétám mai célját, a Precsisztyenkaját. A székesegyház egy hatalmas téren áll. Erről a térről utcák nyílnak, minden irányban. Réges régen, a mai Gorkij utca helyén még patakocska folydogált, ami a Moszkva folyóba vitte a vizét. Az őszi esőzések és a tavaszi olvadás idején a patakocska rendszeresen kiöntött, sártengerré változtatva a környéket. A közelben levő utcában lakó emberek, miközben egyik fűcsomóról ugráltak a másik szárazabbnak tűnő halmocskára, az ördögöt emlegették mérgükben. Ezért az utcát „Csertorüjem”-ként kezdték nevezni, ami valami olyasmi mint, hogy Ördögvigye utca. A mellette levő szélesebb utcát pedig Bolsoj Csertolszkijként emlegették, ami, mondjuk, Nagy ördögvigye utca. Ez nem is lett volna gond, ha nem épp ezen az utcán hordozták volna végig körmenetkor a Szűzanyát ábrázoló ikont. 1658-ban ezért az istenfélő Alekszej Mihajlovics cár úgy döntött, hogy Precsisztyenkajára, azaz szeplőtelenre változtatja az utca nevét. Mégsem lehet az ördögről elnevezett utcán végigvinni Szűz Mária képét! Ez a „szeplőtelen” utca lett aztán Bulgakov gyerekkorának színhelye. Itt éltek a szülei, és ő is itt nőtt föl, lettek barátai, ismerősei, akik, bár megváltoztatott néven, de tovább élnek a Mester és Margaríta lapjain. A kilences számú házban élt Bulgakov jóbarátja, egy Saposnyikov nevű művész. Nem csak művész volt, hanem valószínűleg hatalmas közösségi érzékkel is rendelkezhetett, mert Szent Pétervárott és Moszkvában is alapított múzeumot. Ott egy Puskin emlékmúzeumot, itt egy, a nemesi életformát bemutató múzeumot. Az utóbbit sajnos, a Kalinyin sugárút kialakításakor lerombolták. (Mint annyi minden más értékeset is országszerte.) Bulgakov gyakran ücsörgött Saposnyikov lakásában. A lakást be is mutatja a Kutyaszív című elbeszélésében. (Nem tudom, így fordították-e magyarra. És még nem olvastam, majd letöltöm a netről. Bár gyanítom, hogy szomorú, mert egy éhes kutyusról szól. Megyek, adok enni Pöttynek.)

A könyvem szerint a bulgakovi Precsisztyenka következő impozáns helyszine a 13-as számú ház. Hát ez az, amit sajna nem láttam, mert renoválás miatt be volt burkolva. Azért leírom, amit olvastam az épületről. 1912-ben épült bérház a nagyon gazdagok számára. Hatalmas belmagasság, gyönyörű márványburkolat és falfestés, értékes berendezés. Itt lakott többek között a híres Fabergé egyik rokona is, aki a 17-es eseményekkor fejveszetten menekült az országból, hátrahagyva csapot, papot, aranyat, ezüstöt. Persze, mindent széthordtak a szemfülesek. De hosszú ideig tartotta magát a szóbeszéd, hogy a lakásban még mindig vannak elrejtett kincsek. Az 1970-es években aztán teljes felújításon esett át a ház, és találtak is az egyik falba befalazva egy gyönyörű ezüst étkészletet. Na, ezt nem láttam; se az étkészletet, se a falat. A háború után aztán itt is azt csinálták a szép lakásokkal, mint nálunk, betelepítettek egy egy szobába egy egy családot, vagy kommunákban élő embereket. Az egyik ilyen csoport volt a „Bubnovij Valet” nevű művészcsoport is, akik közé Saposnyikov is tartozott, ezért Bulgakov is gyakori vendég volt körükben. A hatalmas csillár, a gyakran emlegetett ékszerész alakja, a márványfeljáró, mind megtalálta a helyét Bulgakov műveiben.

A Kalabuhov házban (a könyv szerint ő az építész, és rajtragadt a név a házon) lakott a forradalomig Bulgakov nagybátyja, egy nagy műveltségű orvos. Szerette az Aida áriáit énekelni, hangosbeszédű, jókedélyű ember volt. Róla mintázta Bulgakov, kis iróniával fűszerezve, Preobrazsenszkij professzor alakját.

Egy kicsi utcácskában, eldugva áll a Mester háza. Apró kis faház, valahonnan az elmúlt századokból felejtődött itt. Nem értem a moszkvaiakat, miért nem szentelnek több figyelmet erre az utcára, az élő irodalomtörténetre, hiszen minden ház mesél, Bulgakov alakjai itt sétálnak közöttünk. Se egy szobor, se egy emléktábla, de még egy felirat sem utal arra, hogy valaha Bulgakov rótta ezeknek az utcáknak a köveit. Szegény Mester háza is hogy néz ki! A Bulgakov sétát majd folytatom az Arbaton, mert arrafelé is sok Bulgakov emlék van.

Közben időben kicsit visszaugrottam, mert találtam egy Tolsztoj Múzeumot, és ide is bementem. Sajnos nem készítettek könyvecskét a múzeum anyagából, pedig megérné, mert nagyon szépen, tematikusan összeállított gyűjtemény, a nagy regények, és a nagy gondolatok köré építve, sok sok idézettel, fényképpel, eredeti írásokkal, festményekkel. Nagyon tetszett. Ha már Jasznaja Poljanába most nem jutottam el (betettek egy órát vasárnap háromnegyed 12-re), legalább ezt a múzeumot láttam.

Sokat azután már nem mászkáltam, mert egyrészt hideg is volt, másrészt 10-kor indultam, és így is öt óra volt, mire visszaértem a lakásba. Volt még egy adag krumplilevesem, azt ettem, és sütöttem túrókrokettet. Jó, hogy az oroszok is ismerik a túról. Túró Rudijuk is van, bár azt még nem kóstoltam.

Az eső szakadatlanul esik. Már beindították a fűtést, ezért nálam a kisablak – fortocska – folyamatosan nyitva, mert nem bírom ezt a száraz meleget.

A vasárnapi tanítvány egy fiatal fiú. Nagyon helyes, okos fiú. Annyira Danus járt végig az eszemben, amíg beszélgettünk. 15 éves, nyílt, jóképű. Először megijedtem, hogy mit fogok én másfél órát ezzel a fiúval beszélgetni, de azután úgy elrepült az idő, hogy még rá is húztunk egy kicsit. Főként azért lepődtem meg, mert egy felnőtt nőre számítottam. Valerit emlegettek nekem, kicsi félrehallással, mert ők Valerijt mondtak, ami férfinév, én meg Valira gondoltam. Hihi. Érdekes, hogy ennyire hasonlító emberek, Danussal biztosan jól kijönnének, és mégis mennyire más életek. Meséli a fiú, hogy egy – neki - nagy lakásban laknak – három szoba, panel, egy szobában a hugával, még a szekrényük is közös. Pedig mennyire szeretné, ha külön lehetne, mert ő a rendet szereti, a huga meg mindent szétszór. A szüleinek nincs idejük, mert állandóan dolgoznak, anyuka titkosügynöktitkárnő, vagy mi, apuka menedzser. Nyaralni nem járnak, külföldön még sosem volt, a gyerekek egész nyáron a nagymamánál vannak. Ha gond van az iskolában, a szülőknek sajnos nincs idejük bemenni elintézni, a fiúnak kell a tanárral beszélnie. Jó magas, de a kosarazást 7 éve, amikor a huga született abba kellet hagynia, mert sokat kellett a testvérére vigyáznia. Egyébként meg zenére és sportra sincs ideje, mert jár külön matekra, fizikára, orosz nyelvre és irodalomra, ja, és vasárnap angolra. Kilencedikes, és itt ennek az évnek a végén van valami érettségi szerű vizsga. Neki pedig ötöst kell kapnia. Az órabeosztás is érdekes, 5 hét tanítás hétfőtől szombatig, majd egy hét szabad. Nem is rossz.

Nálunk sem nagyon élnek családi életet az emberek, de itt még kevésbé. Reggel 7 körül kelnek, viszik a gyerekeket iskolába, mennek dolgozni, és este 8-10 körül érnek haza. Szerdán és pénteken egy iskolában bérelt teremben van órám, itt még este nyolckor is vannak gyerekfoglalkozások, akkor jönnek a szülők a gyerekeikért. Még vásárolnak, azután már mire van idő? Nem jó ez a nagy rohanás.

Eltelt még egy hét. Az idő rendesen lehűlt. A parkban befedték a szökőkutakat, csizmát és esernyőket árulnak mindenfele. Tegnap Moszkvában voltam, szépen sütött a nap, de azért hideg volt. Gondoltam a szigetköziekre, hogy ha ott is ilyen szépen süt a nap, akkor nagyon jól érzitek magatokat. Jó lenne veletek lenni! Kész van végre a vízumom, így visszakaptam az útlevelemet. Azért is kellett bemennem Moszkvába, mert szóltak, hogy át tudom venni. Így aztán megint nem jutottam el Vlagyimirba. Reggel főztem egy kicsit (resztelt májat és hagymás krumplit), mostam (végre kaptam szárítót) és takarítottam. Utána indultam Moszkvába. Jó, mert gyakran jár a vonat, így nem kell a menetrendet nézegetni. Most is kimentem, megvettem a jegyet és pár percen belül jött is. Az ember nem is gondolná, hogy milyen sokan jönnek mennek szombaton is. Alig volt ülőhely. Van egy könyvem, ami leírja a régi moszkvai utcák legérdekesebb látnivalóit, azt vittem magammal. Úgy néztem ki az útvonalat, hogy az közel legyen az iskolához, és ne veszítsek se időt, se pénzt a felesleges utazgatással. Szerencsére az iskola központi irodái a belvárosban vannak, így sok arra a látnivaló. Az Osztrozsenka nevű utcát választottam. A sok okosságot, amit leírok, az említett könyvből veszem. Így a képek is érdekesebbek talán, nektek is.

Az utca neve régi, mint maga az utca is. A 17. században itt hatalmas mező volt, nagy szénaboglyákkal. Ezért is nevezték ezt a területet „szénás”-nak. Olyasmi, mint a mi Széna terünk. Az itt futó utcában annak idején kereskedők laktak. Úgy látszik nem csak erdő mellett nem jó lakni, hanem széna mellett sem, mert a gazdag nemesek jó száz évig rangon alulinak érezték, hogy ide költözzenek. Csak az 1812-es hatalmas tűzvész után tűntek fel erre a nemesi udvarházak. De sokáig megőrizte a kereskedő környékekre jellemző vonásait: fogadók, kocsmák, kakasviadalokat szervező udvarok, galambdúcos kertecskék voltak, szemben a főként nemesek lakta utcákkal, ahol paloták sorakoztak és gazdagon díszített udvarházak. Az utca attól a gyönyörű székesegyháztól indul, amit Sztálin leromboltatott, és tizenegynéhány éve építettek újjá.

Az első épület, amit megnéztem, az Osztozsenkától balra van, ez a Percov ház. A 20. század elején ez a Percov nevű mérnök úgy döntött, hogy művészházat épít az orosz alkotóknak lakásokkal, festésre, szobrászkodásra alkalmas termekkel. Az épület terveit többek között az a festő készítette, aki kitalálta a Matrjoskát. Olyan házat álmodtak meg, ami azonnal felhívja magára a figyelmet. Ez sikerült nekik. A külső falat az orosz népmesék ihlette mozaikok díszítik. Maga az épület is jellemzően oroszos. Valahogy úgy, ahogy egyszerűen magyarnak érzi az ember a Kós Károly és a Makovecz által tervezett épületeket.  A „meseház” nem csak a különlegességéről lett híres, hanem arról is, hogy itt nyílt meg Moszkva első vígszinháza „Bőregér” néven. Egy színész és egy színházimádó olajkereskedő alapította. Az első előadás 1908 február 29-én volt. A színház a nevét állítólag onnan kapta, hogy amikor az alapítók először lementek a pincébe, ahol az előadásokat tartották, nekikrepült egy denevér. Oroszul repülő egérnek hívják őket. (letusaja müs) Az alapító színész lett Oroszország első műsorvezetője.

Pár lépéssel odébb, egy dombocskán áll az „Obügyennij”, azaz „egynapos” templom. A 18. század elején épült. A monda szerint, valamikor, réges régen, ezen a helyen hatalmas viharba került egy gazdag herceg. Dörgött az ég, csapkodtak a villámok. Nem lehetett tudni, hogy túléli-e az égiháborút. Imádkozott Istenhez a megmeneküléséért, és megígérte, ha nem hal meg, egy nap alatt fog hálája jeléül egy fatemplomot építeni Éliás próféta tiszteletére. A Jóisten meghallagatta az imáját, a herceg pedig betartotta, amit ígért, mert egy nap alatt valóban felépítette a templomot. Ennek a helyén áll most a kőtemplom, és az „Egynapos Éliás” nevet viseli.

Innen egy keresztutcácskán átsétáltam az Osztozsenkára. Hamarosan azonban újabb szép épületet vettem észre, ami megbújt a fák között. Ráadásul a könyv nem is említette. Egy kis téren gyönyörű paloták társaságában egy zárda áll. Szerencsére nem olvastam el a kiírást, hogy nem szabad fényképezni, így sikerült néhány szép képet készítenem, mielőtt a marcona őr rámordított – szó szerint -, hogy itt tilos fényképezni. Mikor eljátszottam, hogy nem értem, és én csak egy ártatlan, külföldi turista vagyok, akkor nyomatékosan és szintén megemelt hangon közölte, hogy „nájn, nájn foto”. Hmm. A lényeget már úgyis lefényképeztem.

Visszafelé az Osztozsenkára, elmentem az Akadémia opera tanszékének helyetadó valamikori palota mellett. Olyan gyönyörűen énekelt benn valaki!!! Ha melegebb van, biztosan leülök a kőszegélyre, és hallgatom egy ideig, de ehhez sajnos hideg volt. Ráadásul a keresztutca végén megláttam egy olyan épületet, amit muszáj volt azonnal látnom. Két szecessziós ház áll egymással szemben. (Dorka, azok, ugye?) Nekem nagyon tetszettek. Elővettem a könyvet, és rájöttem, hogy a zárdás barangolásom miatt elhgytam egy olyan épületet, amit a könyv szerint meg kell nézni, ezért visszasétáltam a 21-es számú házhoz, ami Kekusev háza. Azt nemigen találom, hogy ő ki, de a háza szép. Csak a kéményen növögető fácskát kellene eltüntetni. Több szép ház is van az utcában, a 37-es számú arról híres, hogy az volt Turgenyev kegyetlenszívű anyukájának az udvarháza. Több művét is itt írta, és a Mumu című mű kegyetlen hősnőjének a modellje a saját édesanyja, a kegyetlenkedéseket elszenvedő szolgáé pedig a ház Andrej nevű szolgálója. A múzeum sajnos még nem nyílt meg, a képen is látható, hogy az épületet csinosítják, az ablakon át pedig láttam, hogy benn is dolgoznak. Egy plakáton ígérik, hogy októberben megnyílik a múzeum, úgyhogy, vissza fogok jönni. Addig elolvasom a Mumut. Szemben ezzel a házzal áll Jeropkin generális palotája. Ő arról híres, hogy 1771-ben levert egy komoly felkelést a városban, és döntésével megakadályozta, hogy az amúgy is dühöngő pestis még több áldozatot szedjen. Az történt ugyanis, hogy az oroszok közt oly gyakran feltűnő szent emberek egyike látomást látott, amiben egy angyal azt mondta neki, hogy aki megcsókolja a Mária ikonosztáz egyik ikonját, az nem kapja meg a pestist. A kétségbeesett és rettegő emberek megrohamozták a templomot, létrát tettek az ikonhoz, és egymás után csókolgatták az ikont. (Amúgy ezt most is csinálják, csak szerencsére nincs pestis. Bár H1N1 vírus az van. Jöhetne egy Jeropkin most is.) Jeropkin azonban tudta, hogy a legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet, az épp ez, hogy betegek, egészségesek, egymás után csókolják meg ugyanazt a szentképet. Hogy megakadályozza a fertőzés még gyorsabb terjedését, megparancsolta, hogy zárják el a képet. A kétségbeesett hívők persze, nem értették, és hamarosan fellázadt tömegek vették körbe a Kremlt. Jeropkin azonban kemény volt, és leverte a lázadást. Nagy Katalin cárnő nagyon hálás volt neki, sok sok pénzt és jobbágyokat akart adni neki. Jeropkin visszautasította a pénzt és a jobbágyokat, azt mondta, hogy nekik gyerekeik nincsenek, csak ketten vannak a feleségével és mindenük megvan. Létezik valóban ilyen ember? Tanulhatna tőle az a sok mai harácsoló.

Innen aztán hamar az utca végére értem. Sétáltam még egyet egy másik utcán, és ott rátaláltam az OTP-re. Ők szerencsére nyitva vannak szombaton is, jövő héten bemegyek, megnézem.

Mikor visszaértem, bementem még a boltba, vettem husit levesnek, meg karfiolt és kenőmájast.

Pötty nagyon örült nekem. Közösen feltettük a levest, közben Pöttynek sürgős futkosásai voltak, meg evett is, kakilt is, és mindeféle, amit cicák örömükben művelnek.

Közben megy a TV. Most lett vége a Forma 1-nek. Imádom, ahogy oroszul hangzanak a nevek. És ahogy az általunk is ismert elnevezéseket a reklámokban kimondják: „kityeket, évon, tájota, szílitbeng, vénis, nécsöröl mínyirölsz át mákszfáktor, goppengagen, orbit szminyeralom komplekszom, piknyík, rékszon nécsörölsz, fruktyíz”. Na, ki tudja, mik ezek?

A tegnap végül is úgy alakult, hogy mégsem jutottam el Vlagyimirba. Előző este szépen kimentem az állomásra, megnéztem a vonatindulást, de arra nem gondoltam, hogy nem az az érvényes, hanem a mellé kitett papírok. Este 10 után már eszembe sem jutott, hogy még azokat a papírokat is át kellett volna böngésznem. Hát, nem jól tettem, mert a vonat 8.02-kor elment, én meg 8.20 körül értem ki. Sétáltam egyet az ébredező piacon, és bementem a délelőtti gyerekórákra. Sajnos a szülők úgy döntöttek, hogy ha Hillary hétköznap akar csak dolgozni, akkor inkább viszik a gyerekeket utána, így várnom kell a gyerekcsoportokkal addig, amíg egy-két új össze nem jön. Értem a szülőket, de azért sajnálom, mert szívesen tanítottam volna ezeket a gyerekeket.

Órák után bementem Moszkvába, úgy döntöttem, ha Vlagyimir nem is sikerült, legyen azért kultúra a hétvégére. Elmentem a Tretyakov Képtárba, és sétáltam utána egy nagyot. Szerencsém volt, mert reggel még esett az eső, és sűrű felhő borította az eget, de délutánra kitisztult az ég, és szép napsütés lett.

A Tretyakov Képtár egy csoda. Annyira jó volt benn sétálgatni, nézegetni a képeket! Végig arra gondoltam, milyen kár, hogy nem vagytok itt.

No, akkor egy kis kultúra:

Mielőtt a képtárról mesélnék, nézzétek meg az odavezető úton látott szép épületeket! A lehető legváratlanabb pillanatban botlik bele az ember egy csodás szökőkútba, parkba, vagy látja meg néhány hagymakupola aranyos, színes csillogását a fák vagy a panelépületek égbenyúló tömbjei között. A metró különböző vonalainak egyes állomásai alagutakkal vannak összekötve. Ezekben, az általában sárga csempével borított alagutakban mint a patkányok a csatornában, moszkvaiak, és nem-moszkvaiak, mint én is, százezrei vonulnak egyik helyről a másikra. Ilyen sárga csempe-kísérte rajzás után, átvágva a metrómegálló szocialista-klasszicista-barokk-romantikus állomásán, semmi szépre nem számít az ember. És akkor kijössz az ajtón, amit egyébként rendszeresen az orrodra csapnak, ha nem vagy eléggé figyelmes, és ez a látvány fogad:  Ez egy apró park, sziget a város hatalmas nyüzsgésében. Belső iránytűm alapján indultam el megkeresni a képtárt, mert persze, Moszkva térkép nem volt nálam, hisz Vlagyimirba készültem. Hál’ Istennek iránytűm ma sem hagyott cserben, és átvágva néhány templom és autóáradat között, meg is érkeztem a galéria utcájába. Mielőtt befordultam, az utcába, ezen a parkon vágtam át. Ekkor már biztos voltam, hogy jó irányba megyek.

A képtár anyagának alapját Pavel és Szergej Tretyakov gyűjteménye adja. Pavel Tretyakov gazdag kereskedő volt a 19. században. 1856-ban fogott hozzá, hogy összegyűjtse az orosz képzőművészet évszázadainak remekeit. Egy idő után újabb és újabb termeket kellett építtetnie a házához, hogy egyre növekvő gyűjteményének helyet adjon. Hamarosan úgy döntött, hogy a múzeum kapuit megnyitja a nagyközönség előtt. Úgy tűnik, ez a század Európaszerte a nagy, adakozó lelkek százada volt. A másik testvér, Szergely is műgyűjtő volt. Végrendeletében Moszkva városának adományozta a gyűjteményét. A két gyűjteményt egyesítették, s a képtárnak a 20. század fordulójára már 1622 festménye és 593 rajza volt. 1906-ban egy Vasznyecov nevű festő tervei alapján építették a bejárat elé a ma is látható, a régi orosz építészet hagyományos mintáival dísztett homlokzatot.

Persze, nem néztem meg mindent, hiszen van időm. Csak annyit néztem, amennyi örömmel befogadható. Szerencsére, ez nálam azért elég nagy mennyiséget jelent. Végignéztem a régi orosz festészet remekeit. Álomszépek. Mennyi hit, erő, energia, tehetség, amit az emberek képekbe öntöttek! És mennyi emberi érzés!!! A könyvek és az Internet szerint is a 12. századi Vlagyimiri Szűzanya a leghíresebb, de nekem a Bogomater Tolgszkaja tetszett a legjobban. Ez volt talán a harmadik kép, amit láttam. Egyszerűen meg kellett állnom, és sokáig néztem, mert annyi emberi, anyai és gyermeki szeretet van ezen a képen! Olyan, mint az Ómagyar Mária siralom. Az is ugyanannyira emberi, mint amennyire égi. Nézzétek a Kisjézust, ahogy odabújik az édesanyjához! Mindkettejük égi, elrévedt tekintete ismétlődik bármelyik boldog édesanya arcán, amikor magához öleli a gyerekét. …és akkor annyira hiányoztatok….

Láttam még gyönyörű képeket általam nem ismert és névtelen festőktől. Ikonokat, ikonosztázok kapuit, és Rubljov csodálatos Szentháromságát. Kár, hogy ezekben a termekben nem szól halk egyházi zene. Nekem szépen kiegészítette volna a látványt. Ez a rész korban nagy időt fog át, mert a 12. századtól a 16-17. századig bezárólag készült műveket mutatja be. Innen néhány lépcső megmászása után Siskin világa várt a 19. századból.  Nem is tudom igazán szavakba önteni, amit szeretnék. Olyan képek ezek, hogy egyszerűen szeretnék ott lenni, a kép részévé válni.

Ezután már nem tudom pontosan a sorrendet, és sajnos sok olyan festő is van, akiknek a nevét nem ismertem, és ezért el is felejtettem. A nagyokra persze, emlékszem. Vasznyecovnak az orosz vezérekről készített képét ismertem, amin három lóháton ülő, régi orosz vezért festett meg. Kicsit olyasmi, mint a mi Feszty körképünk képei. A célja is az, hogy a 19. század végén példát állítson az oroszok elé saját hősi múltjuk felelevenítésével. Ide mégis egy másik képet teszek, az alvilág három cárnőjéét. Nézzétek meg, és megértitek, miért.  A három népmesei alak a föld méhe három kincsének az úrnői: az aranyé, a drágaköveké és a széné. Egyébként Moszkvában is van körkép; a borogyinói csata. Majd oda is elmegyek.

Verescsagin szerintem lelkileg belebetegedett abba, amit a törökökkel vívott harcok résztvevőjeként át kellett élnie. Vannak fényképszerű, életekről mesélő képei, de a legtöbb a kegyetlenségről, mások leigázásáról beszél, vagy a kegyetlen halál apokaliptikus megjelenítései. Szerintem hátborzongatóak. Nem szabadna embereknek ilyen szörnyűségek részeseivé válniuk.  Nyikolaj Ge képei szintén döbbenetesek. Sajnos nem találtam meg azt a neten, amit leginkább szerettem volna nektek megmutatni. Jézus magányos imája az elfogatása előtt. „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács Evangéliuma 22.44) A szenvedéseinkkel, bánatunkkal mi is ilyen magányosak vagyunk, mint Jézus a sötét kertben, a némán figyelő fák közt.

Mivel ezt nem találtam, a másik kedvencemet, a Nagy Péter cárról és a fiáról készült képet teszem ide nektek.

Hogy Kramszkoj képe hogy kerül ide, az gondolom, nem kérdés annak, aki engem ismer.  (feltéve, hogy felismeritek, ki van a képen. :o)))

Repint nem kell bemutatnom. Annyira jó, hogy az ő képeit is láthattam eredetiben! Az emberi élethelyzetek sokaságát vitte vászonra a boldog pillanatoktól a szenvedésig. Az arcok és arckifejezések többet mondanak minden szónál.  Nem tudom ezeket is nem betenni. Rettegett Iván alakja ugyanolyan borzadállyal tölt el, mint Néróé, Napóleoné, vagy más történelmi mészárosé. Persze, tudom, hogy minden oroszok első cárjaként kegyetlennek és erőskezűnek kellett lennie. De biztosan nem véletlenül kapta a „rettegett” előnevet a történelemtől.  Megdöbbentően erős ez a kép. Átsugározza azt az őrült érzést, amikor a düh vörös köde eloszlik, és rádöbben, hogy meggyilkolta a saját fiát. És nézzétek, hogy a fiú arcán nincs gyűlölet, csak szomorú beletörődés. A harmadik címe, Akit nem vártak/vagy Aki váratlanul érkezik. Ez is annyira emberi.

Szurikov történelmi képeit ismertem, de eredetiben a részletekre is fel tudtam figyelni. Nem tudom, mennyire látható, de döbbenetes az emberi kifejezésnek ez a tárháza; az együttérzőtől a rémültön át a kárörvendőig.

Delcsi, Dorka! Tavaly lett kész Vrubel terme. Szecessziós indák, kecsesen hajló női alakok, tűzzománc kandalló, egymásbafonódó ágak, virágok. Ez is jó, de nem az a kép, amit igazán szerettem volna nektek idetenni.

Ezután még láttam néhány impresszionista képet, de őket, szégyen ide vagy oda, sajnos nem ismertem. Majd megyek még, és megtanulom az ő nevüket is. Nem tudom, lesz-e türelmetek idáig eljutni az olvasásban. Annak, aki idáig eljutott, elárulom, hogy van egy lakótársam. Pici, fekete, és most épp alszik. Pötty a neve. Ja, és szereti a babfőzeléket.

Már megint itt ülök és tesztet iratok. Elvileg már múltkor meg kellett volna írniuk az egészet, de szegények messze nem ezen a szinten vannak. Majd felhozom őket.

Ma végre vettem kongrét és fonalat. Töltöttem le a netről mintát és elkezdem végre.

Tegnap volt orosz órám, talán írtam is. Tudjátok, amikor a hóhért akasztják. Először össze akartak tenni mindenféle kezdőkkel, aztán tiltakoztam, meg mondogattam, és lett órám. Ami jár, az jár. De sajnos ez a nő imád beszélni, és bár mondtam, hogy nekem beszédgyakorlat kell, mert megérteni mindent értek, végigdumálta az egész órát. Majd meglátjuk, azt ígérte, legközelebb majd beszélgetünk. Így legyen.

Szombaton inkább csak Vlagyimirig megyek. Az is régi és szép város, és nem kell átszállni, sehol. Szuzdalba a buszt le kell inteni az autópályán. Bárhol integethetsz, nem kell buszmegállóban állnod. De nem biztos, hogy megáll, csak ha a sofőr úgy ítéli, hogy van elég szabad hely. Persze, nem Szuzdal van a buszra írva, hanem Ivanov, vagy bármi más, Ivanov környéki hely. Na, ez egy kicsit sok még nekem. Így inkább Vlagyimirba megyek. Úgy is lehet Szuzdalba menni, hogy először elmegyek vonattal Vlagyimirba, onnan tovább Szuzdalba busszal. Most majd megnézem, mikor és honnan megy a busz, és legközelebb már tudni fogom. Bár a sofőrünk azt is mondta, hogy a vonat 9 után már nem túl biztonságos, jobb, ha nem utazom egyedül rajta. Hol vagyunk? A vadnyugaton? De ismertek, ritkán szándékozom este 9 körül utazgatni. Inkább korán indulok, remélem a reggeli vonatok veszélytelenek, és hamarabb visszajövök.

Tegnap az én felügyeletemre kirendelt Liz nevű,  - gonosz akartam lenni, de kitöröltem, - senior ADOS, azaz főados beosztású, mondjuk, tanfelügyelő beült negyed órára az egyik órámra. Úgy tűnik, tetszett neki, amit látott. Október 7-én hosszabb és formálisabb látogatására kell számítanom. Őrsgyűlést és oktatást is fog tartani, ami a szája sarkában rendszeresen kibukkanó habocskák látványától eltekintve, gondolom, nem lesz rossz. Csak nem szabad odanézni. Vagy enni előtte, közben és utána.

Na, kezdek elgonoszosodni, jobb, ha abbahagyom. Elteszem lassan a gépet.

Boldog szülinapot Dorka! Hát elérted azt a bűvös harmincat. Maradj is ennyi még 20 évig! Szegény tanítványaim épp tesztet írnak. Nem az én bűnöm, de befejeztek egy könyvet, és akkor muszáj írni.

Ma megkaptam az első fizumat. Elég sokba kerül az utalás, így azt hiszem, csak havonta egyszer utalok. Majd még meglátom, beszélek több bankkal. A fizu örömére vettem egy csizmát. Nem 100 dolláros, még a fele sem volt. Vannak 100 és 200 dollárosok, valóban, de azért nem ott kezdődnek. És nemigen tudom, mi szerint drágább vagy olcsóbb, mert szerintem, amit vettem, az az egyik legszebb volt. Majd lefényképezem, hogy lássátok. A belül bundásak azok nagyon drágák, 4-6 ezer rubel (x7,5), de azt vittem. Talán tél végén lesz szkidka/leárazás, és akkor érdemes venni, mert van egy két tényleg szép. Valóban semmi nem ugyanolyan, mint amielőtt kijöttem ide, mert ki gondolta volna, hogy én boltokban fogok nézegetni. Persze, szívesebben sétálgatnék a kutyáimmal az erdőben, de sajna az itt nem megy. Erdő ugyan van, de nem tudom, hogyan lehet oda kijutni. Pedig itt is szép őszi idő van, gondolom, tele az erdő gombával. Ja, és iszonyú sok a kóbor kutya.

Végigmásztam a fél belvárost kongréért, de de sehol sincs. És senki nem tudja, hol lehet kapni. Mindenki máshova küldözgetett, de persze, senki sem a jó helyre. Viszont vettem magamnak teáskannát, ne kelljen csészénként főznöm a teát. Mivel csapvizet inni nem szabad, jó sok teát iszom. Ma főztem végre túrógombócot. Darát ugyan nem találtam, de vettem valami daraszerű dolgot, és azzal, meg egy kis liszttel nagyon finom, puha kis gombócaim lettek.

Tegnap az egyik adminisztrátornak volt a szülinapja, citromos sütit sütött. Majd leírom a receptjét. Nagyon aranyosak voltak, van egy kis angol teázó, ott gyűlt össze, aki épp ráért, irodaiak, tanárok, tanítványok. Volt süti, gyümölcs, ivólevek, tea. És persze jó orosz szokás szerint kedves tósztok az ünnepelt éltetésére.

A szülinapozás előtt helyettesítettem az egyik kollégát, egy vállalkozónak volt magánórája. Írtam arról, hogy mekkora a szegénység, hát ő nem azt a réteget képviselte. Egyébként nagyon helyes, jót beszélgettünk. Van egy nagyobb, mint 200m2-es „kicsi” háza, egy „kis kertje”, olyan 1200m2, tavacskával, grillezővel. Mesélte, hogy volt egy macskája, ami olyan okos volt, hogy be tudott csengetni a házba. Az apukája ezt nem tudta, és mikor csak ővolt otthon, kiment a csengetésre, kinyitotta az ajtót, de csak a cica ült a lábtörlőn, ezért becsukta az ajtót. A cica türelmesen, újra csengetett, de a bácsi ismét rácsukta az ajtót az orrára. Mikor a fia hazament, panaszkodott a rosszcsont gyerekekre, akik szórakoznak a csengővel. Gondolom, szegény cica is panaszkodott volna, ha tudja, hogyan kell, hogy az a gonosz öregember folyton az orrára csapta az ajtót. Mondja ez a férfi, Igor, hogy a beosztottjai dolgoznak, ő meg főként a hobbijának él, autómodell-rallykra jár világszerte, Svédországtól Spanyolországig, mindenfele. A felnőtt tanítványaim nagyrésze is jól él. Szinte mind járt már Törökországban, Spanyolországban. Az egyik lány most épp az indiai útját tervezi.

Lassan elkészül a koviubim. Ma ki tudtam tenni a napra is. Annyira szépen süt, nem is hinné az ember, hogy Oroszországban vagyunk, és szeptember van. Valami finom sülthusit kellene mellé készítenem. Bár símán, vajaskenyérrel is jó. Eddig nem értettem, mi a fura az itteni gyümölcsökben. Most már tudom, hogy azért „szárazabb” valahogy mind, mert bár orosz termékek, több száz, vagy akár ezer kilométerről hozzák őket, nem úgy, mint otthon. Itt még a görögdinnyének sincs leve. Finom, édes, de száraz. Ugyanígy a paradicsom is.

Cicapapó, Te már gondolom, készülődsz az októberi szigetközi evezésre. Remélem, ilyen szép időtök lesz majd, mint most itt.

Ma szörnyű forgalom volt. Alig értünk ide. Máskor 25-30 perc alatt itt vagyunk, most meg egy óra volt majdnem az út. De szerencsére a tanítványok is mindig késnek, így volt még egy kis szusszanásnyi időm.

Most lesz még egy csoportom 8-tól fél tízig, azután visszasétálok a lakásba. Ilyenkor a fejem még pörög, ezért egy kicsit tévézem, és csak utána alszom.

Na, lassan elpakolászom a gépet, mert menni kell vissza, hogy odaérjünk az órára. Általában, épp, hogy odaérünk. De utálom az elpazarolt, autóban töltött órákat!!!!

Már szerda van. Hát igen, most is vagy 50 percet ücsörögtünk az autóban, még szerencse, hogy most nem egy lada, hanem valami nyugati kocsi jött értünk. Sajnos már nem volt időm a netre feltenni, amit tegnap írtam. De most majd igyekszem időben indulni és még délelőtt nethez jutni.

Tegnap elég sokan voltak az órán, mert ketten jöttek próbaórára. Jó nyüzsgős óra lett, sok beszélgetéssel. Utána visszajöttem a lakásba. Ágyba bújtam, és a Született feleségeket néztem oroszul. Érdekes élmény. Liptai Klaudiának valami súlyos hangszálfertőzése van, mert úgy beszél, mint a gonosz mostoha a Hófehérkéből és a farkas a Piroskából összegyúrva. A többiek hangja nem nagyon zavaró, főként, hogy otthon ritkán néztem, így nem szoktam hozzá a hangjukhoz. Na, dolgom van…. pusssssssssssssz

https://www.youtube.com/watch?v=D0qNGYxUwmU

Na nem mintha ez valami szörnyű hétfő lenne, egész jól eldolgozgatok, meg ebben az irodában jól elvagyok, csak úgy...

Mert amúgy meg ez egy jó zene, és hallgassátok meg ti is! :)

Puszi!!!!!!!!

Na hahóó!

Szóval én sem vesztem el, báár Dóri tuti azt mondaná, hogy elnyelt az idősík. Ez esetben most kiköpött, úgyhogy írok is. Nagy lelkesen elkezdtem a blogot, hogy maj írogatok én is, de aztán közbejött egy csomó tanítvány, két projekt elszámolás, egy lengyel út hossssssszú autózással meg az, hogy mindezt kialudjam... :D

Szeptember első két hetében csináltam éleletem első nemzetközi projekt elszámolásait. Pontosabban kisebbeket csináltam már Kőszegen, de ilyen nagy pályázatost még nem, úgyhogy nagy falat volt... De azért sikerült, a pénzügyesünk szerint egész jó, most várjuk a hiánypótlást, hogy ezt a kontrollerek is így gondolják-e vagy csak mi... :D Majd úgyis jövök panaszkodni, ha nem voltak velem megelégedve....

Közben persze a tanítások is besűrűsödtek, mert voltak a tavalyi tanítványaim, akik most visszajöttek, meg voltak azok akik, "istenbizonycsaknyáron" akartak angolt tanulni, és akik persze maradtak... :D Úgyhogy most 7 kicsi, nagy és felnőtt gyerekkel szórakoztatjuk egymást heti sok órában. Hétfő-csüt vagy 7ig vagy 8ig tanítok, pénteken meg vagy egy vagy két fiam jön, báár ők a megbízhatatlanabb fajtából. Az egyik pl most volt itt vasárnap 3-4ig, mert pénteken elfelejtett jönni, ma viszont rájött h azonnal meghal ha nem írom meg vele az angol meg az olaszházit.... :) Persze túlélte, mert eljöhetett... Ja meg persze vannak a CAD-tervesek, akik egyszer vannak egy héten reggel, eddig mondjuk volt óránk szerdán, csütörtökön, pénteken.... :D Talán most már beállunk a szerdára, csak vmi mindig közbejött.... Ők nagyon helyesek, csak ne kellene 6kor kelni, hogy időben odaérjek....

Hétfőtől szerdáig Poznanban voltam, ami itt van:

http://maps.google.com/maps?f=d&source=s_d&saddr=szombathely&daddr=bielsko-biala+to:l%C3%B3dz+to:poznan&hl=en&geocode=&mra=ls&sll=49.823809,17.358398&sspn=6.437004,14.128418&ie=UTF8&ll=49.823809,18.017578&spn=6.437004,14.128418&z=6

Pontosabban ez az útvonal, amin mentünk, 11 óra volt..... Egy élmény ennyit ülni a kocsiban, de megérte! :) Nagyon hasznos volt a megbeszélés, meg nem mellesleg Poznan gyönyörű, és érdemes volt megnézni.

http://www.poznan.pl/mim/public/staryrynek/staryrynek.html

Ez a főtér, itt volt a szállásunk is a Hotel Brovariában (www.brovaria.pl) - ez egy olyan hotel, aminek saját sörfőzdéje van, amúgy meg olyan jól néz ki kívül belül, hogy ilyen jó hotelben még nem jártam! :) A projekt konzorciuma 16 partnerből áll 15 országból, és mindenki nagyon szimpatikus volt, határozottan jól éreztem magam! :) Eredetileg úgy volt, hogy ezt a projektet majd leadom, mert túl sok van nálam, de sajna úgy megtetszett, h mondtam a főnökömnek, hogy ezt szeretném megtartani. :)

Na lassacskán asszem megyek, mert nagyon szépen süt a nap és sétálni kellene egyet még amíg ilyen. Olyan jó szeptemberi idő van, ezt szeretem. :)

Pusssssssssz!

Ma is sok szépet láttam, el is fáradtam.

Reggel kényelmesen keltem, sütött a nap, íg arra gondoltam, talán még elég erős a nap egy kis uborkakovászolásra. Tegnap vettem uborkát, előkészítettem, és pikk pakk üvegbe kerültek. Utána felöltöztem. Moszkva tiszteletére fekete egészruhát vettem Évek óta nem volt rajtam ilyesmi. Dorka, a zöld pelerined jó szolgálatot tett. Épp ilyen időre találták ki.

Már vaásrnap van. Otthon még 5 óra sincs, itt meg 7 lesz. Nem tudtam tovább aludni. Inkább írok nektek. Tudtátok, hogy a … mmmmmmm, nem jut eszembe a neve, tudod, Dorka, az a spanyol színésznő, akinek az orra a szájába lóg,…. oroszul is tud? Épp most növeszti a szempilláit valami csodapemeccsel a TV-ben. Egyébként, ha a reklámoknak hinni lehet, a nőknek itt is törik a haja, a férfiak korpásak, mindenki köhög és gyomorbajos, viszont a nők vissza tudják tartani, mert Tena ladyt nem hirdetnek, és valószínűleg nehéz napjaik sincsenek, mert erre sem kínál megoldást senki.

Kel fel a nap. Otthon ez is szebb. Itt csupa szürke minden, és ha lenne is rózsaszín és bíbor csík az égen, a panelházak azt is eltakarnák. ….most látom az időjáráselőrejelzésben, hogy már 10 fok körüli az előny Magyarország javára. Budapestre 24 fokot mutat, Moszkvára 14-t. De ha olyan idő lesz, mint tegnap, akkor több lesz 14-nél. Legyen is, mert hogy savanyodik meg a koviubim.

Tegnap, amikor abbahagytam a mesélést, és lefeküdtem, ott hagytam abba, hogy milyen ruha volt rajtam. Ami roppant lényeges, de talán érdekesebb, amiket láttam. Októbertől babaóráim is lesznek, ezért megnéztem a leendő csoportom óráját. Egy Hilary nevű fiatal amerikai lány tartotta. Ügyes, a gyerekek meg édesek. Utána kimentem az állomásra, kb. negyed óra séta, megvettem a jegyet Moszkvába, és bementem az állomásra, remélve, hogy hamarosan lesz vonat. Nagy megdöbbenésemre, hosszú sorok kígyóztak a jegypénztár előtt. Természetesen ennek ellenére sem nyitották ki a harmadik ablakot. Lehet, hogy az csak azért van, hogy kikukucskáljanak rajta, de jegyet nem adnak ki ezen az ablakon keresztül. Vagy csak a szimmteria kedvéért tették oda. Mindegy, viszonylag gyorsan dolgoznak, hamar megkaptam a jegyem, v Moszkvu i abratna, 84 Rubel. Itt nincs kalauz, az állomásra viszont csak ellenőrzőkapukon át lehet bejutni. A jegyet be kell dugni egy leolvasóba, amikor az zöld jelet ad, a kar felemelkedik, és reménykedhetsz, hogy csak akkor csukódik le, amikor már átértél. Tegnap láttam egy öreg nénit, hatalmas csomagokkal, amint épp a kar alatt szuszakolta át magát és számos cekkerét. De ez senkit sem zavart. Kifelé is csak ellenőrző kapukon át lehet menni, ezért a jegyet nem szabad eldobni, mert akkor az ember örök életre az orosz vasút foglya marad. Szomorú sors. Szerencsém volt, a vonat gyorsan jött, de természetesen nem akkor, amikorra ki volt írva. Tíz perc alatt kb. háromszor változott a kiírás, ezért aztán azt nem is nagyon figyeltem. Inkább az embereket néztem. Jött egy nő, mintha Szolzsnyicin Gulágjából ugrott volna elő valamelyik vallatónő. Tömör, derék nélküli test, előreugró hatalmas mell, tömör kar, láb, a fej hatalmas, bulldogszerű, vastag keretes szemüveg, szocira nyalt haj. Mire elővettem a fényképezőgépet, sajnos eltűnt. Volt egy öreg néni, laza farmerszerkóban, vastagtalpú holdjáró cipőben és baseball sapiban, hátán jazz-es kis hátizsák. …mmmmmmmm Budapestre már 26 fokot mutatnak…. Az egyik padon üldögélt egy férfi, aki ásványosüvegből mosakodott. Komótosan kiöblögette a száját, aztán a szemetesbe köpködött, majd egy papírszalvétára is öntözött a vízből, és azzal a kabátját részesítette reggeli mosdatásban. Érdekes szeánsz.  Megérkezett a vonat, benyomultunk, itt mindig, mindenki nyomakodik. Még hely is volt, így le tudtam ülni. Elkezdődött a szokásos esztrádműsor. Először az árusok jöttek, kínáltak mindent, mi szem szájnak ingere; hideg (?) ásványvizet, színes magazinokat, kifestőkönyvet gyerekeknek, műanyagtokot bankkártyához, a nyugati festészet részletes ismertetetését színes képekkel illusztrálva, de jönnek zokni- és harisnyaárusok, csokit és más édességeket kínálók, és még a jó ég tudja, kik. Utána következik a zenés felvonás, jönnek az afganisztáni veteránok gitárral és kéregetődobozzal. Mire a műsor lemegy, be is érkezünk Moszkvába. Az első megálló Szerp és Molot. Majd megnézem, mi fán teremnek. Itt is elmegy a vonat egy gyönyörű rendház mellett. Sajnos csak a sok hagymakupolát és a kerítést lehet látni. Egy nap majd ide is eljövök. A Kurszki állomáson nagy a tömeg, mint mindig. De már rutinosan lököm odébb a nekemjövőket. Én, persze, én maradok, mindezt csak akkor teszem, ha elkerülhetetlen. Vettem metrójegyet. Kettőt kértem, erre olyan kártyát kaptam, ami két útra jó. Szerintem sokkal jobb megoldás, mint a mi jegyeink. A járatokon azután már nincs ellenőrzés, mert nem lehet másként az ellenőrző kapukon átjutni, csak jeggyel. Ez az a megálló, ahol Sztálin nemes gondolatainak állítottak emléket. Minden állomás monumentális, szocbarokk stílus, sok arany, girlandok, itt ott szocklasszicista ion vagy esetleg uráli, de lehet, hogy dór, tatár beütéssel, oszlopok, szecessziós csempék és hömpölygő tömeg. A Csisztije Prudi állomáson szálltam ki. A bulvár nagyon szép. Széles, de nem tűnik annak, mert a közepén park fut végig, árnyas fákkal, padokkal, szökőkutakkal. Tényleg nagyon szép. Az autóknak csak egy sáv marad, ráadásul villamos is jár. Most nyugalmas volt, szombat lévén, de el tudom képzelni, milyen tülekedés megy itt hétköznaponként. A park és a bulvár elején Gribojedov szobra áll. A talapzatán Az ész bajjal jár szereplőit örökítették meg. A park végén van a tó. Sokkal nagyobbnak képzeltem. Valószínűleg, eredetileg az is lehetett, úgy olvastam, hogy nem is egy, hanem több tó volt. A „prudi” is erre utal, mert többesszámban van. Gondolom, ahogy beépült a környék, úgy vettek el területeket a tavaktól. Azt már meséltem, hogy honnan a név. Most olvastam, hogy azért kezdtek gazdagok is ide építkezni és költözni, mert a Mjasznicskaja (hentes) utcán járt Nagy Péter cár rendszeresen egy Lefortovo nevű, németek lakta városba. Így felment az utca ázsiója, kiszorították a henteseket az istállóikkal, üzleteikkel, mészárszékikkel, templomocskájukkal együtt, és előkelő környékké varázsolták az egykor bűzös helyet. Sok szép épület van a bulvár két oldalán és a környező utcácskákban. Itt van a Menysikov torony, ami természetesen egy templom tornya. A Gábor arkangyal templomé. 1704 és 1707 között építtette Menysikov, aki Nagy Péter cár egyik főembere volt. Ehhez mérten nagyratörő és büszke is volt. Azt akarta, hogy az általa építtetett torony legyen Oroszországban a legmagasabb, magasabb, mint a Harangtorony a Kremlben. Ezért a kupola tetejére nem a szokásos aranyfedőt terveztette a kereszttel, hanem egy nyújtott tojásalakú, díszesen cirádázott újabb rész került, amire eredetileg a szárnyas Gábriel arkanygyal alakját erősítették. Így egy ideig valóban magasabb volt, mint a Nagy Iván harangtorony. Egy vihar alkalmával azonban, az angyal letörött, hatalmas robajjal lezuhant a torony tetejéről. Ezt égi jelnek vélték az akkoriak, és nem merték visszatenni. Ezután a barokk torony tetejére is kereszt került. Az idő telik, de a megalománia nem múlik. Sztálin már a világ legnagyobb épületét akarta felépíttetni a lerombolt székesegyház helyén, de ő arkangyal helyett monumentális Lenin szoborral a tetején. Hál Istennek az égiek itt is közbeléptek.

Mire körbesétáltam, mennem is kellet a továbbképzésre. Az előbb említett Mjasznicskaja utcában van az iskola. A negyedik emeletre kellett felmászni, mert a lift sajna nem működött. Több téma közül választhattunk, két órán kellett résztvenni. Jó volt mindkettő, sok okos ötletet gyűjtögettem. Találkoztam azokkal, akikkel az első héten a bevezetőtréningen voltam. Aranyosak voltak, mesélték, hogy mi van velük, milyen az élet Moszkvában. A tréning utáni ivászatra nem maradtam, inkább sétáltam még egy nagyot, lefele a városközpont felé.

Közben megnéztem Volkov bojár egykori házát a 17. századból. Sajnos csak kívülről, mert most gyerekkönyvtár van benne, és már zárva volt, a másik részében talán laknak, mert a gyönyörű, régi lépcsőfeljárón alumíniumvázas műbőrszékek voltak kitéve. Ez egy téglaépület, de a mintája a régi faházakat idézi. Érdekes, hogy a felső emeletre kintről induló, meredek lépcsőn lehet feljutni. Kár, hogy nem rendezik be úgy, ahogyan eredetileg lehetett, és nem nyitják meg a látogatók előtt.

Bármerre megy az ember, akár a legrondább panelek között is, mindenfele templomokra bukkan. Nagyon szeretem őket. Mindegyik egy apró kis komplexum, vagy épp nem is annyira apró. Legtöbbjüket a 17-18. században építették.

Lesétáltam egész a Kitaj Gorod metrómegállóig. Itt van Cirill és Metód szobra, amint épp a ciril abc-n tanakodnak. A szobor mögött park van, árnyas fákkal és padokkal. Idefele Újabb templomokat és egy zárdát is láttam. A zárdának saját boltja van, ahol kenyeret, sajtokat, péksüteményeket, mézet árulnak. Átmentem egy piacon is. Az árusok már szedelőzködtek, de azért láttam, hogy a szokásos piaci bóvli mellett sok virágot, palántákat, apró bokrocskákat, sajt- és kolbászféleségeket is árusítottak.

Szép ez a város. El tudom képzelni, hogy milyen lehetett, amikor még nem autók és villamosok, meg motorok száguldoztak az utcákon.

Na, mennem kell, készülődöm, mert bemegyek órát nézni.