Milyen jó lenne veletek lenni, és Pepust köszönteni! Ehelyett irodalmi időutazást tettem Moszkvában. Bulgakov utcájában sétáltam, megnéztem Margaríta házát, és közben majd összefagytam.

Kezdjük az elején. Mikor felkeltem, ragyogón sütött a nap. Azt gondoltam, ideális az idő egy jó nagy sétára Moszkvában. 10 körül kimentem az állomásra, ahol már a jegypénztárnál megkezdődött az „életképek az orosz nép mindennapjaiból” című össznépi előadás. Hosszú sorokban kígyóztunk az üvegablak mögött unottan dolgozó gyévuska felé. Se mosoly, se „Hová szeretne utazni”, igaz, hogy kérem és köszönöm sincs. „Moszkvába és vissza”, be a pénz, ki a jegy és menj. Közben magasugrás és kúszás bemutató volt. Szombat lévén az egyébként mindenütt ottlevő biztonsági őrök otthon pihentek, így akik nem akartak fizetni, azok átugrálták a biztonsági kaput, vagy átkúsztak a sorompó alatt. Én vettem inkább jegyet. Annál is inkább, mert itt kifelé is kell a jegy, és Moszkvában nem pihentek a biztonsági őrök, ott álltak a sorompóknál és éberen figyeltek minden lépésünkre. A jegynélküliek bizonyára ismerik a hátsó utakat, a kiskapukat. Én ehhez még nem élek itt elég ideje. Más szempontból viszont, érdekes, hogy az ember milyen hamar átveszi a körülötte levő tempót. Moszkva nyüzsgő, hömpölygő nagyváros. Ahogy kilépek a vonatból, a tömeg visz magával. Sietünk a kapuk felé, onnan a metróállomásra. Mellettünk mindenütt árusok, akik mindent árulnak, amit el tudtok képzelni, mindenféle tisztasági fokon, és mindenféle hangerővel, hangszínnel és agresszivitással. Emlékszem, amikor a Nestlénél tanítottam, el voltam hűlve, hogy az emberek hogyan bírják nap mint nap a 8, 9 órát abban a bűzben, ami a gyárban volt. Arthur mondta akkor, hogy az emberi orr az az érzékszerv, amelyik a leghamarabb elfárad, és hozzászokik az erős szagokhoz. Úgy tűnik, az enyém már elfáradt, mert egyre kevésbé érzem az eleinte annyira zavaró kukaszagot, és a metróban az emberek szagát.

Az állomásról metróval a Kropotinszkaja megállóig mentem. Ez a Kropotinszkij egy orosz anarchista nemes volt, egy, az orosz történelemben sűrűn  felbukkanó eszetlen lázadók közül. Lenn a metróban mindig meleg van. Ahogy kiléptem az ajtón, szinte arconcsapott a hideg. Sütött a nap, de a levegő csípős hideg volt. A gyönyörű székesegyház látványa azonban ebben a hidegben is szívet lelket melengető. Fel is melegedtem egy kissé, aztán bementem a jegyárus nénihez, aki nemes egyszerűséggel becsapta az orrom előtt az üvegablakocskáját, mert épp fontos telefonálgatásában zavartam meg. (Közben vagy három, potenciális vevő elment, mert látták, hogy a zárt ablak előtt álldogálok. Valószínüleg helyiek voltak, akik ismerik az itteni udvariassági szabályokat. Ablakot orravágni lehet, de jegyárus nénit bokros pletykálkodásában megzavarni nem illdomos.) Fecsegett, fecsegett, de mivel nem tágítottam, végre megkérdezte, mit is akarok. Mondtam, hogy jegyet a 18-i előadásra, milyet, milyet lehet, erre felsorolta az árakat, nem azt, hogy melyik hova szól. Mikor megkérdeztem, hogy csak ének lesz-e, vagy tánc is, azt mondta, ő nem ismeri a műsort. Hogy hol lehet megnézni a műsort, az volt a válasz, hogy sehol. Hát, így meglepetés lesz. Körbesétáltam a székesegyházat, hogy hol kell majd bemenni, azután megkerestem sétám mai célját, a Precsisztyenkaját. A székesegyház egy hatalmas téren áll. Erről a térről utcák nyílnak, minden irányban. Réges régen, a mai Gorkij utca helyén még patakocska folydogált, ami a Moszkva folyóba vitte a vizét. Az őszi esőzések és a tavaszi olvadás idején a patakocska rendszeresen kiöntött, sártengerré változtatva a környéket. A közelben levő utcában lakó emberek, miközben egyik fűcsomóról ugráltak a másik szárazabbnak tűnő halmocskára, az ördögöt emlegették mérgükben. Ezért az utcát „Csertorüjem”-ként kezdték nevezni, ami valami olyasmi mint, hogy Ördögvigye utca. A mellette levő szélesebb utcát pedig Bolsoj Csertolszkijként emlegették, ami, mondjuk, Nagy ördögvigye utca. Ez nem is lett volna gond, ha nem épp ezen az utcán hordozták volna végig körmenetkor a Szűzanyát ábrázoló ikont. 1658-ban ezért az istenfélő Alekszej Mihajlovics cár úgy döntött, hogy Precsisztyenkajára, azaz szeplőtelenre változtatja az utca nevét. Mégsem lehet az ördögről elnevezett utcán végigvinni Szűz Mária képét! Ez a „szeplőtelen” utca lett aztán Bulgakov gyerekkorának színhelye. Itt éltek a szülei, és ő is itt nőtt föl, lettek barátai, ismerősei, akik, bár megváltoztatott néven, de tovább élnek a Mester és Margaríta lapjain. A kilences számú házban élt Bulgakov jóbarátja, egy Saposnyikov nevű művész. Nem csak művész volt, hanem valószínűleg hatalmas közösségi érzékkel is rendelkezhetett, mert Szent Pétervárott és Moszkvában is alapított múzeumot. Ott egy Puskin emlékmúzeumot, itt egy, a nemesi életformát bemutató múzeumot. Az utóbbit sajnos, a Kalinyin sugárút kialakításakor lerombolták. (Mint annyi minden más értékeset is országszerte.) Bulgakov gyakran ücsörgött Saposnyikov lakásában. A lakást be is mutatja a Kutyaszív című elbeszélésében. (Nem tudom, így fordították-e magyarra. És még nem olvastam, majd letöltöm a netről. Bár gyanítom, hogy szomorú, mert egy éhes kutyusról szól. Megyek, adok enni Pöttynek.)

A könyvem szerint a bulgakovi Precsisztyenka következő impozáns helyszine a 13-as számú ház. Hát ez az, amit sajna nem láttam, mert renoválás miatt be volt burkolva. Azért leírom, amit olvastam az épületről. 1912-ben épült bérház a nagyon gazdagok számára. Hatalmas belmagasság, gyönyörű márványburkolat és falfestés, értékes berendezés. Itt lakott többek között a híres Fabergé egyik rokona is, aki a 17-es eseményekkor fejveszetten menekült az országból, hátrahagyva csapot, papot, aranyat, ezüstöt. Persze, mindent széthordtak a szemfülesek. De hosszú ideig tartotta magát a szóbeszéd, hogy a lakásban még mindig vannak elrejtett kincsek. Az 1970-es években aztán teljes felújításon esett át a ház, és találtak is az egyik falba befalazva egy gyönyörű ezüst étkészletet. Na, ezt nem láttam; se az étkészletet, se a falat. A háború után aztán itt is azt csinálták a szép lakásokkal, mint nálunk, betelepítettek egy egy szobába egy egy családot, vagy kommunákban élő embereket. Az egyik ilyen csoport volt a „Bubnovij Valet” nevű művészcsoport is, akik közé Saposnyikov is tartozott, ezért Bulgakov is gyakori vendég volt körükben. A hatalmas csillár, a gyakran emlegetett ékszerész alakja, a márványfeljáró, mind megtalálta a helyét Bulgakov műveiben.

A Kalabuhov házban (a könyv szerint ő az építész, és rajtragadt a név a házon) lakott a forradalomig Bulgakov nagybátyja, egy nagy műveltségű orvos. Szerette az Aida áriáit énekelni, hangosbeszédű, jókedélyű ember volt. Róla mintázta Bulgakov, kis iróniával fűszerezve, Preobrazsenszkij professzor alakját.

Egy kicsi utcácskában, eldugva áll a Mester háza. Apró kis faház, valahonnan az elmúlt századokból felejtődött itt. Nem értem a moszkvaiakat, miért nem szentelnek több figyelmet erre az utcára, az élő irodalomtörténetre, hiszen minden ház mesél, Bulgakov alakjai itt sétálnak közöttünk. Se egy szobor, se egy emléktábla, de még egy felirat sem utal arra, hogy valaha Bulgakov rótta ezeknek az utcáknak a köveit. Szegény Mester háza is hogy néz ki! A Bulgakov sétát majd folytatom az Arbaton, mert arrafelé is sok Bulgakov emlék van.

Közben időben kicsit visszaugrottam, mert találtam egy Tolsztoj Múzeumot, és ide is bementem. Sajnos nem készítettek könyvecskét a múzeum anyagából, pedig megérné, mert nagyon szépen, tematikusan összeállított gyűjtemény, a nagy regények, és a nagy gondolatok köré építve, sok sok idézettel, fényképpel, eredeti írásokkal, festményekkel. Nagyon tetszett. Ha már Jasznaja Poljanába most nem jutottam el (betettek egy órát vasárnap háromnegyed 12-re), legalább ezt a múzeumot láttam.

Sokat azután már nem mászkáltam, mert egyrészt hideg is volt, másrészt 10-kor indultam, és így is öt óra volt, mire visszaértem a lakásba. Volt még egy adag krumplilevesem, azt ettem, és sütöttem túrókrokettet. Jó, hogy az oroszok is ismerik a túról. Túró Rudijuk is van, bár azt még nem kóstoltam.

Az eső szakadatlanul esik. Már beindították a fűtést, ezért nálam a kisablak – fortocska – folyamatosan nyitva, mert nem bírom ezt a száraz meleget.

A vasárnapi tanítvány egy fiatal fiú. Nagyon helyes, okos fiú. Annyira Danus járt végig az eszemben, amíg beszélgettünk. 15 éves, nyílt, jóképű. Először megijedtem, hogy mit fogok én másfél órát ezzel a fiúval beszélgetni, de azután úgy elrepült az idő, hogy még rá is húztunk egy kicsit. Főként azért lepődtem meg, mert egy felnőtt nőre számítottam. Valerit emlegettek nekem, kicsi félrehallással, mert ők Valerijt mondtak, ami férfinév, én meg Valira gondoltam. Hihi. Érdekes, hogy ennyire hasonlító emberek, Danussal biztosan jól kijönnének, és mégis mennyire más életek. Meséli a fiú, hogy egy – neki - nagy lakásban laknak – három szoba, panel, egy szobában a hugával, még a szekrényük is közös. Pedig mennyire szeretné, ha külön lehetne, mert ő a rendet szereti, a huga meg mindent szétszór. A szüleinek nincs idejük, mert állandóan dolgoznak, anyuka titkosügynöktitkárnő, vagy mi, apuka menedzser. Nyaralni nem járnak, külföldön még sosem volt, a gyerekek egész nyáron a nagymamánál vannak. Ha gond van az iskolában, a szülőknek sajnos nincs idejük bemenni elintézni, a fiúnak kell a tanárral beszélnie. Jó magas, de a kosarazást 7 éve, amikor a huga született abba kellet hagynia, mert sokat kellett a testvérére vigyáznia. Egyébként meg zenére és sportra sincs ideje, mert jár külön matekra, fizikára, orosz nyelvre és irodalomra, ja, és vasárnap angolra. Kilencedikes, és itt ennek az évnek a végén van valami érettségi szerű vizsga. Neki pedig ötöst kell kapnia. Az órabeosztás is érdekes, 5 hét tanítás hétfőtől szombatig, majd egy hét szabad. Nem is rossz.

Nálunk sem nagyon élnek családi életet az emberek, de itt még kevésbé. Reggel 7 körül kelnek, viszik a gyerekeket iskolába, mennek dolgozni, és este 8-10 körül érnek haza. Szerdán és pénteken egy iskolában bérelt teremben van órám, itt még este nyolckor is vannak gyerekfoglalkozások, akkor jönnek a szülők a gyerekeikért. Még vásárolnak, azután már mire van idő? Nem jó ez a nagy rohanás.