Eltelt még egy hét. Az idő rendesen lehűlt. A parkban befedték a szökőkutakat, csizmát és esernyőket árulnak mindenfele. Tegnap Moszkvában voltam, szépen sütött a nap, de azért hideg volt. Gondoltam a szigetköziekre, hogy ha ott is ilyen szépen süt a nap, akkor nagyon jól érzitek magatokat. Jó lenne veletek lenni! Kész van végre a vízumom, így visszakaptam az útlevelemet. Azért is kellett bemennem Moszkvába, mert szóltak, hogy át tudom venni. Így aztán megint nem jutottam el Vlagyimirba. Reggel főztem egy kicsit (resztelt májat és hagymás krumplit), mostam (végre kaptam szárítót) és takarítottam. Utána indultam Moszkvába. Jó, mert gyakran jár a vonat, így nem kell a menetrendet nézegetni. Most is kimentem, megvettem a jegyet és pár percen belül jött is. Az ember nem is gondolná, hogy milyen sokan jönnek mennek szombaton is. Alig volt ülőhely. Van egy könyvem, ami leírja a régi moszkvai utcák legérdekesebb látnivalóit, azt vittem magammal. Úgy néztem ki az útvonalat, hogy az közel legyen az iskolához, és ne veszítsek se időt, se pénzt a felesleges utazgatással. Szerencsére az iskola központi irodái a belvárosban vannak, így sok arra a látnivaló. Az Osztrozsenka nevű utcát választottam. A sok okosságot, amit leírok, az említett könyvből veszem. Így a képek is érdekesebbek talán, nektek is.

Az utca neve régi, mint maga az utca is. A 17. században itt hatalmas mező volt, nagy szénaboglyákkal. Ezért is nevezték ezt a területet „szénás”-nak. Olyasmi, mint a mi Széna terünk. Az itt futó utcában annak idején kereskedők laktak. Úgy látszik nem csak erdő mellett nem jó lakni, hanem széna mellett sem, mert a gazdag nemesek jó száz évig rangon alulinak érezték, hogy ide költözzenek. Csak az 1812-es hatalmas tűzvész után tűntek fel erre a nemesi udvarházak. De sokáig megőrizte a kereskedő környékekre jellemző vonásait: fogadók, kocsmák, kakasviadalokat szervező udvarok, galambdúcos kertecskék voltak, szemben a főként nemesek lakta utcákkal, ahol paloták sorakoztak és gazdagon díszített udvarházak. Az utca attól a gyönyörű székesegyháztól indul, amit Sztálin leromboltatott, és tizenegynéhány éve építettek újjá.

Az első épület, amit megnéztem, az Osztozsenkától balra van, ez a Percov ház. A 20. század elején ez a Percov nevű mérnök úgy döntött, hogy művészházat épít az orosz alkotóknak lakásokkal, festésre, szobrászkodásra alkalmas termekkel. Az épület terveit többek között az a festő készítette, aki kitalálta a Matrjoskát. Olyan házat álmodtak meg, ami azonnal felhívja magára a figyelmet. Ez sikerült nekik. A külső falat az orosz népmesék ihlette mozaikok díszítik. Maga az épület is jellemzően oroszos. Valahogy úgy, ahogy egyszerűen magyarnak érzi az ember a Kós Károly és a Makovecz által tervezett épületeket.  A „meseház” nem csak a különlegességéről lett híres, hanem arról is, hogy itt nyílt meg Moszkva első vígszinháza „Bőregér” néven. Egy színész és egy színházimádó olajkereskedő alapította. Az első előadás 1908 február 29-én volt. A színház a nevét állítólag onnan kapta, hogy amikor az alapítók először lementek a pincébe, ahol az előadásokat tartották, nekikrepült egy denevér. Oroszul repülő egérnek hívják őket. (letusaja müs) Az alapító színész lett Oroszország első műsorvezetője.

Pár lépéssel odébb, egy dombocskán áll az „Obügyennij”, azaz „egynapos” templom. A 18. század elején épült. A monda szerint, valamikor, réges régen, ezen a helyen hatalmas viharba került egy gazdag herceg. Dörgött az ég, csapkodtak a villámok. Nem lehetett tudni, hogy túléli-e az égiháborút. Imádkozott Istenhez a megmeneküléséért, és megígérte, ha nem hal meg, egy nap alatt fog hálája jeléül egy fatemplomot építeni Éliás próféta tiszteletére. A Jóisten meghallagatta az imáját, a herceg pedig betartotta, amit ígért, mert egy nap alatt valóban felépítette a templomot. Ennek a helyén áll most a kőtemplom, és az „Egynapos Éliás” nevet viseli.

Innen egy keresztutcácskán átsétáltam az Osztozsenkára. Hamarosan azonban újabb szép épületet vettem észre, ami megbújt a fák között. Ráadásul a könyv nem is említette. Egy kis téren gyönyörű paloták társaságában egy zárda áll. Szerencsére nem olvastam el a kiírást, hogy nem szabad fényképezni, így sikerült néhány szép képet készítenem, mielőtt a marcona őr rámordított – szó szerint -, hogy itt tilos fényképezni. Mikor eljátszottam, hogy nem értem, és én csak egy ártatlan, külföldi turista vagyok, akkor nyomatékosan és szintén megemelt hangon közölte, hogy „nájn, nájn foto”. Hmm. A lényeget már úgyis lefényképeztem.

Visszafelé az Osztozsenkára, elmentem az Akadémia opera tanszékének helyetadó valamikori palota mellett. Olyan gyönyörűen énekelt benn valaki!!! Ha melegebb van, biztosan leülök a kőszegélyre, és hallgatom egy ideig, de ehhez sajnos hideg volt. Ráadásul a keresztutca végén megláttam egy olyan épületet, amit muszáj volt azonnal látnom. Két szecessziós ház áll egymással szemben. (Dorka, azok, ugye?) Nekem nagyon tetszettek. Elővettem a könyvet, és rájöttem, hogy a zárdás barangolásom miatt elhgytam egy olyan épületet, amit a könyv szerint meg kell nézni, ezért visszasétáltam a 21-es számú házhoz, ami Kekusev háza. Azt nemigen találom, hogy ő ki, de a háza szép. Csak a kéményen növögető fácskát kellene eltüntetni. Több szép ház is van az utcában, a 37-es számú arról híres, hogy az volt Turgenyev kegyetlenszívű anyukájának az udvarháza. Több művét is itt írta, és a Mumu című mű kegyetlen hősnőjének a modellje a saját édesanyja, a kegyetlenkedéseket elszenvedő szolgáé pedig a ház Andrej nevű szolgálója. A múzeum sajnos még nem nyílt meg, a képen is látható, hogy az épületet csinosítják, az ablakon át pedig láttam, hogy benn is dolgoznak. Egy plakáton ígérik, hogy októberben megnyílik a múzeum, úgyhogy, vissza fogok jönni. Addig elolvasom a Mumut. Szemben ezzel a házzal áll Jeropkin generális palotája. Ő arról híres, hogy 1771-ben levert egy komoly felkelést a városban, és döntésével megakadályozta, hogy az amúgy is dühöngő pestis még több áldozatot szedjen. Az történt ugyanis, hogy az oroszok közt oly gyakran feltűnő szent emberek egyike látomást látott, amiben egy angyal azt mondta neki, hogy aki megcsókolja a Mária ikonosztáz egyik ikonját, az nem kapja meg a pestist. A kétségbeesett és rettegő emberek megrohamozták a templomot, létrát tettek az ikonhoz, és egymás után csókolgatták az ikont. (Amúgy ezt most is csinálják, csak szerencsére nincs pestis. Bár H1N1 vírus az van. Jöhetne egy Jeropkin most is.) Jeropkin azonban tudta, hogy a legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet, az épp ez, hogy betegek, egészségesek, egymás után csókolják meg ugyanazt a szentképet. Hogy megakadályozza a fertőzés még gyorsabb terjedését, megparancsolta, hogy zárják el a képet. A kétségbeesett hívők persze, nem értették, és hamarosan fellázadt tömegek vették körbe a Kremlt. Jeropkin azonban kemény volt, és leverte a lázadást. Nagy Katalin cárnő nagyon hálás volt neki, sok sok pénzt és jobbágyokat akart adni neki. Jeropkin visszautasította a pénzt és a jobbágyokat, azt mondta, hogy nekik gyerekeik nincsenek, csak ketten vannak a feleségével és mindenük megvan. Létezik valóban ilyen ember? Tanulhatna tőle az a sok mai harácsoló.

Innen aztán hamar az utca végére értem. Sétáltam még egyet egy másik utcán, és ott rátaláltam az OTP-re. Ők szerencsére nyitva vannak szombaton is, jövő héten bemegyek, megnézem.

Mikor visszaértem, bementem még a boltba, vettem husit levesnek, meg karfiolt és kenőmájast.

Pötty nagyon örült nekem. Közösen feltettük a levest, közben Pöttynek sürgős futkosásai voltak, meg evett is, kakilt is, és mindeféle, amit cicák örömükben művelnek.

Közben megy a TV. Most lett vége a Forma 1-nek. Imádom, ahogy oroszul hangzanak a nevek. És ahogy az általunk is ismert elnevezéseket a reklámokban kimondják: „kityeket, évon, tájota, szílitbeng, vénis, nécsöröl mínyirölsz át mákszfáktor, goppengagen, orbit szminyeralom komplekszom, piknyík, rékszon nécsörölsz, fruktyíz”. Na, ki tudja, mik ezek?