Itt jön a folytatás. A levesnek szép lett a színe, de annyira nem finom. És Pötty sem volt oda a csontoktól és a bőröktől. Pedig az otthoniak igencsak értékelnék. Most épp szépen süt a nap, nagy, szögletes foltokat vet a szőnyegre. Pötty egy ilyen folton napozik. Fura, hogy ilyen nyugodt, normálisan le sem áll egy pillanatra sem. Duracell kettő.

Ma Delcsivel kezdtünk Facebookon beszélgetni, de el kellett jönnöm a tanáriból, mert annyira büdös volt. Az egyik kolléganő átváltja a csizmáját cipőre, amikor megjön, és leteszi a csizmát az asztal alá. Ez mindaddig nem is gond, amíg a csimában bennrekedt gázok és gőzök nem kezdenek a kb. 5 négyzetméteres tanáriban terjengeni. No, akkor nyúlcipő. Így sajna nem tudtam Delcsivel eleget beszélni. Majd legközelebb.

30-a óta tettem néhány sétát itt és másfele is. A képeket megkaptátok. Akkor jöjjön, amit tudni lehet ezekről a helyekről. Az iskolai Halloween ünnepséghez nem volt kedvem, mert számomra ez a halottak napja. Egész héten halloweeneztem, játszottunk, rémisztő szavakat tanultunk, nekem, ebből ennyi elég volt. Így szombaton templomvadászatra indultam. Mivel senki nem tudta pontosan, hogy merre is van a templom, csak az irányt úgy nagyjából, hát útnak indultam. Szép idő volt, olyan tiszta hideg. Elindultam arra, amerre a sofőrünk mondta. Az irányzék csak nagyjából volt jó, ezért kb. triplaannyit kutyagoltam, mint kellett volna. De erre csak a végén jöttem rá, amikor úgy húsz perc alatt benn voltam a belvárosban. Szóval, mentem úttalan utakon, kóbor kutyák és tűznél melegedő csavargók szanaszét. Láttátok a képeket. Egy ponton megkérdeztem egy férfit, erre van-e a templom, azt mondta, „Hát, maga épp nem a templom felé tart….Jöjjön velem.” Mikor bekanyarodtunk az erdőbe, egy kissé megrettentem, akarok-e én ezzel az idegennel átvágni egy erdőn, de aztán rábíztam magam a megérzéseimre, és velementem. Igazam is lett, vágtattunk erre, arra, azután megmutatta, merre menjek. Hmm. Jobb, hogy Édesanya, nem láttad, merre mentem. Ilyen bádogból rakott kerítések egy elhagyatott mezőt zártak le, azon kellett átvágnom. Balfelől csavargók hangoskodtak tűz mellett, jobbra ezer éves kocsit túráztattak fiatal suttyók. Nem mertem fényképezni, inkább siettem. Ez az a hely, ahonnan már látszik a templom, a mező közepén már elő mertem venni a fényképezőgépet.

A templom gyönyörű. A helyén már a középkorban is kis kolostor állt, akik Jurij Dolgorukijtól (Hosszúkarú Gyuri) megkapták a mellettük levő falut, majd később még több falut. Ekkor a templom, mint annyi sok más templom országszerte, fából készült. A tulajdonosok jöttek mentek, ezt azt hozzá- és átépíttettek, majd a 19. század elején kőtemplom épült a régi fa helyén. Az építkezéshez hozzájárult az egész közösség, ki ki ereje szerint. A föld tulajdonosa, a helyi birtokos, meglehetősen nagy összeget tett le a templom építésére. Az építkezés 42 évig tartott, közben megkezdődtek az istentiszteletek is, a már elkészült részekben. A templom végleges szépségét az ikonosztáz elkészültével kapta. Az egész világon csak néhány olyan ikonosztáz van, ami nem fából, hanem porcelánból készült. Itt van az egyik. A képeket elválasztó keretek türkizes, rózsaszínes mázat kaptak, ez ad különleges fényt a bennefoglalt képeknek. Szerencse, hogy ilyen eldugott helyen van, így nem használták a kommunista időkben sem más célokra. A kerámia bizonyára nem maradt volna meg, ha mondjuk, céltáblának, vagy ruhafogasnak használják.

Benn gyújtottam gyertyákat, és vettem pluszban, hogy a lakásban is tudjak este gyújtani. Olyan finom gyertyaszaga volt!

A templom mellet régi temető van. Azt hittem először, hogy már nem használják, annyira elhanyagolt. De nem, csak itt nem nagyon szokás temetőbe járni. Azt mondják, hogy a fiataloknak nincs kedvük, az öregek meg már nem tudnak elmenni. A sírok köré egyenként, kis kerítéseket építenek, belül padocska, asztalocska. Csak épp úgy tűnik, senki sem használja. Aki mindig ott van, az már nem tudja, aki tudná, az meg nem jön. Megteszi a műanyag rózsa. Azt meg már akkor elcsúfítják, amikor kiviszik, különben ellopnák és újra eladnák. Ezt a tanítványaim mondták. Sétáltam volna még egy kicsit a temetőben, ha nem bukkantam volna itt is hajléktalanok nyomára, ráadásul egy teremtett lélek (vagy tán épp csak a lelkek) nem volt a környéken, majd hirtelen felbukkant egy férfi, na, erre inkább kimentem a temetőből.

Visszafele – ismertek – nem arra indultam, amerről jöttem, hanem az orrom után. Jól is tettem, mert az érzékeim megint nem hagytak cserben, úgy fél órai séta után benn voltam a belvárosban. Kedvem viszont már nem volt bemenni a Halloween ünnepségre.

Tegnap, azaz november 4-én itt az összoroszok egyesülésének nagy ünnepe volt. A közember pontosan nem tudja, hogy mit is ünnepelnek, nekem meg az a gyanum, hogy valamit kellett november 7-e helyett adni, hát ez lett. Valamikor, úgy négyszáz éve, ekkortájt zavarták ki a lengyeleket az országból. De amikor kérdeztem a tanítványimat, hogy sokáig voltak-e itt a lengyelek, kiderült, hogy csak úgy 10 évig. Ők mennyit is csücsültek nálunk?? Akkor már érthetőbb lenne, ha azon örvendeznének, hogy a tatárok elmentek. Az ő igájukat 300 évig nyögték.

Minden esetre, tanítani nem kellett, így el tudtam menni Szergijev Poszadba, ami több forrás szerint is a pravoszláv Vatikán. Elektricskával mentem Moszkváig, majd a Jaroszlav Állomástól másikkal Szergijev Poszadig. Érdekes helyeken mentem keresztül. Az orosz földrajzi névadás nem nagy fantáziáról árulkodik. A hely például, ahol én dolgozom, a „vasút” nevet viseli, mert átmegy rajta a vasút. De van erre „Villamosáramváros”, meg valami kémiai hely is. Jaroszlav felé átmentem „Iljics tanácsain”, az „Igazságon”, és a „43. kilométeren” is. Szerintem eléggé katasztrofális. Közben itt is, ott is felbukkantak egy egy kolostor kupolái. A hívők vadul vetették a keresztet. Ez is érdekes. Ha csak meglátnak egy templomot, már hajlonganak és hányják a keresztet. Tulajdonképpen tetszik. És az is, hogy a nőkön mindig van kendő, ha templomba mennek.

Ezen a helyen is kolostor áll már a középkor óta. Hamar lelki központtá vált, és az a mai napig is. Sok volt a turista, de nagyon sok hívő is volt, akiknek külön hely van, ha lelki tanácsra van szükségük. Oda a túristák érthető módon nem mehetnek be. A 15. században említik az első faépületeket, majd később újabb és újabb templomok épülnek. 1736-ban épül az első kőböl készült templom. Majd pár éven belül öt másik építése követi. Itt nem olyan a kolostor, mint nálunk, hogy egy templom, és a konvent épülete, hanem egymás mellett, egy bekerített területen belül, több templom is van. Még a 20. század elején is építettek újabb templomot. A huszas években azután szomorú napok köszöntöttek a kolostorra. Az épületeket elvették az egyháztól, és más célokra használták. A legrosszabbul az a templom járt, amelyik a helyi textilüzem munkásszállója lett. De a többiben is szétverték az ikonosztázokat, összetörték a harangokat, falakat húztak fel, lemázolták a freskókat. 1960-ban azonban úgy döntöttek, hogy helyre kell állítani mint a szovjet nép kultúrkincsinek egyikét. Restauráltak és renolváltak mindent, amit tudtak. 1990-ben az egyház visszakapta a kolostort, és ők nekiálltak, hogy visszaadják a hely régi fényét. Itt ott tataroznak még, de összeségében gyönyörű az egész. Hogy a hívők mennyire tudnak elmélyülni, azt nem tudom, mert olyan érzésem volt, mint amikor Seannal Franciaországban azon az ősi zarándokhelyen voltunk. Az már elvesztette minden hitbéli rangját, túristakifosztásról szól az egész. Itt még látni szerzeteseket, valódi hívőket, de már sok a turista, és a belőlük élni kívánó árus, vendéglős, koldus és egyéb szerzet. Minden esetre nagyon szép a hely, de azt a lelki nyugalmat, amit egynémely templomukban érzek, itt nem találtam. Azért örülök, hogy elmentem. Ha már itt vagyok, látni kell mindent, amit csak tudok. Még nem tudom, mi lesz a következő hely.