Alex nevű Axo- nobeles tanítványom már hónapokkal ezelőtt mondta, hogy ezt a várost látnom kell. Most aztán utánanéztem az Interneten, és elhatároztam, hogy végre elmegyek.

A nap szépen sütött, de a levegő még eléggé hideg volt reggel nyolckor, amikor elindultam. Marsrutkával mentem Novogerejevaig, onnan metróval a Belorusszkij állomásig. Az állomás nagyon szép. Hatalmas építkezés van a téren, hamarosan még impozánsabb lesz. Jó kedvem volt, mert a nap szépen sütött, és az oroszok, szokásuktól eltérően, kedvesek voltak. Ahogy  leszálltam a marsrutkáról, kiesett a fülbevalóm, de felvenni már nem tudtam, mert az ajtó záródott is. Gondoltam, ezt elvesztettem. Az egyik utas azonban megálíttatta a kisbuszt és utánamkiabált. Így két fülbevalóval érkezhettem az állomásra. Megvettem a jegyet, és még volt kis időm sétálni. Van nem messze egy kis templom, az utcákon hatalmas forgalom, a járdaszéleken ócskaságokkal kereskedő keleti emberek, bódék mellett álldogáló, cigarettázó, sört ivő férfiak. Szombat reggel.

10.15 körül bejött a vonat, felszálltunk és hamarosan úton voltunk. A vonatban fogvacogtató hideg. Lassan lassan megtelt a vonat kirándulni, dácsába induló emberekkel. Közben a szokásos műsor: bús nótát éneklő veteránimitátorok, fagyit, sört, hajgumit, zsebkendőt, csodatollat, elemeket és bármit, amire egy vonaton elengedhetetlenül szüksége van az embernek, árusító vándorkereskedők. Nézegettem kifelé, mert szeretem a régi faházakat. Nagyon szépek, és állítólag nagyon kellemes bennük lakni. Télen meleg, nyáron hűvös. De az a mérhetetlen mocsok, ami körülvesz mindent, az számunkra elképzelhetetlen. A szemetesbe ugyanolyan zacskókat használnak, mint mi. Ezzel a zacskóval együtt hajítják a szemetüket a falu végén folyó patakba, a kertek végén levő árokba, a töltés mellé, az erőbe, a buszmegállókba, vagy egyszerűen csak ki az autóból az út mellé. A vonatból be lehett látni a kertekbe, néhány nagyon szépen rendezett volt. De a kert vége mocsoktenger, az olvadó hótól megduzzadt patak vize oda is bemosódik, és viszi be a szennyet. Az egyik faluban épp piac volt. Az árusok a szemétkupacok közé terített pokrócokról, a sárból árulták a portékáikat. Komolyan megdöbbentő.

Na, aztán megérkeztünk Zvenyigorodba. Már a vonatból nézegettem, merre látok kupolákat, házakat, de nem láttam semerre. A vonatból kiszállva sem láttam többet. Hmmmm.... Elindultam a tömeg után. Az biztos, hogy jó helyen szálltam ki, mert a sineknek vége volt, itt volt a végállomás. Mentem, mentem... Először át egy szörnyű építőanyagokat árusító piacon, sok sötétbőrű férfival és sárral, azután a nagyforgalmú út szélén, mert járda, ha ki is van taposva, az sártenger volt. Mentem, mentem... Közben nagyon kellett volna wcre mennem, de se egy kávézó, se egy étterem semerre. Sőt, semmi semerre. Városnak se híre, se hamva. És elérkeztem a hely végéhez, és nem Zvenyigorod állt a táblán. Visszafordultam, remélve, hogy az állomáson lesz wc. Bementem a restibe, a nő mondta, hogy van wc, de zárva van remont miatt. Naívan megkérdeztem, hogy akkor hol a legközelebbi wc. Csak mosolygott és felhúzta a vállát. És akkor, hová mennek az emberek? „Mindenki oda, ahová épp tud.” Volt a válasz. Na, én is épp oda mentem. Megkönnyebbülve folytattam a gyaloglást az előzővel ellenkező irányba, remélve, hogy erre talán rátalálok Zvenyigorodra. Ismét csak mentem, mentem....Átvágtam szeméttengereken, kikerültem a bomsokat, a helyi utcánlakókat, át egy erdőn, elértem egy forgalmas úthoz. Szemben egy szanatórium, valaha nemesi udvar lehetett, mert a fák között látszottak a főépület oszlopai, a melléképületek, majd továbbmenve a melegház. Sajnos nem lehetett bemenni. Viszont megláttam a táblát, ami hírül adta, hogy a város még 2 kilométer. Szépen sütött a nap, elindultam. Hamarosan újabb tábla, amin az állt, hogy a nevezetességek még 3,5 km. Kezdtem a türelmemet elvezteni, de csak országút volt, sehol egy ház, vagy buszmegálló, persze, járda sem, csak országút és hatalmas forgalom. Hamarosan, nagy dudálással elhózott mellettem egy esküvői autósor. A kanyar után kibukkanva, mit látok? Megállt az egész menet és levonultak a bokrokba. A nők ott gugoltak egymás mellett, csak úgy világítottak a fenekek. Ott volt közöttük a menyasszony is, hosszú fehér ruhában, abroncsokkal, fátyollal, ahogy kell. Csak épp mindez a nyakáig felhúzva. Képzeljétek el az ünneplőbe öltözött nászmenetet, tízcentics tűsarkok, csipkés harisnyák, hegyesorrú, fényesre suvickolt férficipők.... és sár. Meg az elhúzó autók. De itt ez abszolút természetes. Amikor csodálkozva és nevetve meséltem orosz barátnőmnek, hogy mit láttam, azt mondta, ez itt természetes. Ugyan, hova is mentek volna? Valóban, hova is? Én meg csak gyalogoltam tovább. Elértem a Moszkva folyóig. Ott ért utol az esküvői autókonvoly. Megálltak, kiszállt a menyasszony, gömbölyű, fekete leányka, és a vékonydongájú, szőke vőlegény. Karjába kapta a menyasszonyt és elindult vele a túloldalra. Először peckesen és könnyedén, aztán egyre lassabban és nehézkesebben, attól tartottam, leejti szegény lányt. Közben, persze, mindezt filmezték. A nászmenet lassú tempóban követte az édes terhét cipelő vőlegényt. A mellettük elhuzó autók éktelen dudálással köszöntötték őket. Senki nem kiabált amiatt, hogy akadályozzák a forgalmat. Én meg csak mentem, mentem.... Közben a hídról lenézve láttam egy kajakost, amint épp útra készülődött egy hatalmas szemétkupac mellett. Hamarosan házak közé értem, színes, kicsi, orosz faházak. Itt már volt járda. Találtam buszmegállót is, és egy busszal bementem a városba. Nem volt már messze, úgy fél kilométert buszoztam. Szép kis faluközpontba értem. Tiszta, szépen festett házak, nagy forgalom. Nem messze kupolákat láttam, elindultam arrafelé. Nagyon szép kis templomot találtam, ami sok hasonlóan szép templomhoz, csak a másolata annak, amit évszázadokkal ezelőtt építettek, azután a negyvenes években bölcsen leromboltak, majd a peresztrojka után újra felépítettek. Körbejártam, bekukkantottam, kicsit leültem az egyik padon. A templom egy hegyen épült, körben újabb hegyek, völgyek. A következő kupolákat a másik hegyen láttam, ezért úgy döntöttem, odáig nem gyalogok el. Ott, ahol leszélltam a buszról, van egy másik templom. Ez eredeti. A templom mellett feketeruhás pópa mobilozott. A fal bemélyedésébe valaki egy üveg házitejet  tett a bátyuskáknak. Bementem a templomba, szép ikonosztáz volt szemben. Jézus kiűzte a kereskedőket a templomból, de erről itt valúszínűleg nem tudnak, mert minden templomban van legalább egy boltocska, vagy ezt azt árusító pult. A  boltos néni és az épp a követ felmosó takarítónő vidáman tereferélt. Észre sem vették, hogy ott voltam. Szemben egy szép kis park van. Benne a városalapító Jurij Dolgorukij szobra. Körben padok, virágágyások. A háromszögű tér egyik végét épület zárja, bevásárlóközpont. Itt ebédeltem, egy Kartoskában. Ez egy gyorsétteremlánc. Krumplis ételeket és szendvicseket árusítanak. Főtt krumplit kettévágnak, a belsejét elkapirgálják vajjal, majd tejfőlt és salátát tesznek rá, olyat, amilyet kérsz. Én gombásat tetettem rá. Nagyon kedves volt a kiszolgáló. Látszik, hogy ez már nem Moszkva. A mellette levő kézimunkabolt eladója is nagyon kedves volt. Ücsörögtem egy kicsit, azután busszal visszamentem az állomásra. Úgy fél óra múlva jött a vonat, és pár óra múlva már Pöttyel beszélgettem. Megfőztük másnapra a lencselevest, halpaprikát, és sütöttünk egy sütit, mert Nadját vártuk ebédre, és tudtam, vasárnap délelőtt nem lesz időm mindezt elkészíteni. Este tévét néztünk, Pötty dorombolt és szundikált, én meg horgolgattam.

Vasárnap két csoportom volt, egy gyerekcsoport, három picike, majd egy egyszemélyes csoport, egy nő. Nadjéval kettőkor találkoztunk Leninapánk lábánál. Szép idő volt, sétáltunk egyet. Azután még megfőztem a tésztát, és megebédeltünk. Nadja nagyon élvezte az ízeket. Itt van néhány finom étel, de összeségében íztelenül főznek. Jót beszélgettünk, azután még elkísértem Nadját egy kicsit.

Ma meg már szerda van.