A tegnap végül is úgy alakult, hogy mégsem jutottam el Vlagyimirba. Előző este szépen kimentem az állomásra, megnéztem a vonatindulást, de arra nem gondoltam, hogy nem az az érvényes, hanem a mellé kitett papírok. Este 10 után már eszembe sem jutott, hogy még azokat a papírokat is át kellett volna böngésznem. Hát, nem jól tettem, mert a vonat 8.02-kor elment, én meg 8.20 körül értem ki. Sétáltam egyet az ébredező piacon, és bementem a délelőtti gyerekórákra. Sajnos a szülők úgy döntöttek, hogy ha Hillary hétköznap akar csak dolgozni, akkor inkább viszik a gyerekeket utána, így várnom kell a gyerekcsoportokkal addig, amíg egy-két új össze nem jön. Értem a szülőket, de azért sajnálom, mert szívesen tanítottam volna ezeket a gyerekeket.

Órák után bementem Moszkvába, úgy döntöttem, ha Vlagyimir nem is sikerült, legyen azért kultúra a hétvégére. Elmentem a Tretyakov Képtárba, és sétáltam utána egy nagyot. Szerencsém volt, mert reggel még esett az eső, és sűrű felhő borította az eget, de délutánra kitisztult az ég, és szép napsütés lett.

A Tretyakov Képtár egy csoda. Annyira jó volt benn sétálgatni, nézegetni a képeket! Végig arra gondoltam, milyen kár, hogy nem vagytok itt.

No, akkor egy kis kultúra:

Mielőtt a képtárról mesélnék, nézzétek meg az odavezető úton látott szép épületeket! A lehető legváratlanabb pillanatban botlik bele az ember egy csodás szökőkútba, parkba, vagy látja meg néhány hagymakupola aranyos, színes csillogását a fák vagy a panelépületek égbenyúló tömbjei között. A metró különböző vonalainak egyes állomásai alagutakkal vannak összekötve. Ezekben, az általában sárga csempével borított alagutakban mint a patkányok a csatornában, moszkvaiak, és nem-moszkvaiak, mint én is, százezrei vonulnak egyik helyről a másikra. Ilyen sárga csempe-kísérte rajzás után, átvágva a metrómegálló szocialista-klasszicista-barokk-romantikus állomásán, semmi szépre nem számít az ember. És akkor kijössz az ajtón, amit egyébként rendszeresen az orrodra csapnak, ha nem vagy eléggé figyelmes, és ez a látvány fogad:  Ez egy apró park, sziget a város hatalmas nyüzsgésében. Belső iránytűm alapján indultam el megkeresni a képtárt, mert persze, Moszkva térkép nem volt nálam, hisz Vlagyimirba készültem. Hál’ Istennek iránytűm ma sem hagyott cserben, és átvágva néhány templom és autóáradat között, meg is érkeztem a galéria utcájába. Mielőtt befordultam, az utcába, ezen a parkon vágtam át. Ekkor már biztos voltam, hogy jó irányba megyek.

A képtár anyagának alapját Pavel és Szergej Tretyakov gyűjteménye adja. Pavel Tretyakov gazdag kereskedő volt a 19. században. 1856-ban fogott hozzá, hogy összegyűjtse az orosz képzőművészet évszázadainak remekeit. Egy idő után újabb és újabb termeket kellett építtetnie a házához, hogy egyre növekvő gyűjteményének helyet adjon. Hamarosan úgy döntött, hogy a múzeum kapuit megnyitja a nagyközönség előtt. Úgy tűnik, ez a század Európaszerte a nagy, adakozó lelkek százada volt. A másik testvér, Szergely is műgyűjtő volt. Végrendeletében Moszkva városának adományozta a gyűjteményét. A két gyűjteményt egyesítették, s a képtárnak a 20. század fordulójára már 1622 festménye és 593 rajza volt. 1906-ban egy Vasznyecov nevű festő tervei alapján építették a bejárat elé a ma is látható, a régi orosz építészet hagyományos mintáival dísztett homlokzatot.

Persze, nem néztem meg mindent, hiszen van időm. Csak annyit néztem, amennyi örömmel befogadható. Szerencsére, ez nálam azért elég nagy mennyiséget jelent. Végignéztem a régi orosz festészet remekeit. Álomszépek. Mennyi hit, erő, energia, tehetség, amit az emberek képekbe öntöttek! És mennyi emberi érzés!!! A könyvek és az Internet szerint is a 12. századi Vlagyimiri Szűzanya a leghíresebb, de nekem a Bogomater Tolgszkaja tetszett a legjobban. Ez volt talán a harmadik kép, amit láttam. Egyszerűen meg kellett állnom, és sokáig néztem, mert annyi emberi, anyai és gyermeki szeretet van ezen a képen! Olyan, mint az Ómagyar Mária siralom. Az is ugyanannyira emberi, mint amennyire égi. Nézzétek a Kisjézust, ahogy odabújik az édesanyjához! Mindkettejük égi, elrévedt tekintete ismétlődik bármelyik boldog édesanya arcán, amikor magához öleli a gyerekét. …és akkor annyira hiányoztatok….

Láttam még gyönyörű képeket általam nem ismert és névtelen festőktől. Ikonokat, ikonosztázok kapuit, és Rubljov csodálatos Szentháromságát. Kár, hogy ezekben a termekben nem szól halk egyházi zene. Nekem szépen kiegészítette volna a látványt. Ez a rész korban nagy időt fog át, mert a 12. századtól a 16-17. századig bezárólag készült műveket mutatja be. Innen néhány lépcső megmászása után Siskin világa várt a 19. századból.  Nem is tudom igazán szavakba önteni, amit szeretnék. Olyan képek ezek, hogy egyszerűen szeretnék ott lenni, a kép részévé válni.

Ezután már nem tudom pontosan a sorrendet, és sajnos sok olyan festő is van, akiknek a nevét nem ismertem, és ezért el is felejtettem. A nagyokra persze, emlékszem. Vasznyecovnak az orosz vezérekről készített képét ismertem, amin három lóháton ülő, régi orosz vezért festett meg. Kicsit olyasmi, mint a mi Feszty körképünk képei. A célja is az, hogy a 19. század végén példát állítson az oroszok elé saját hősi múltjuk felelevenítésével. Ide mégis egy másik képet teszek, az alvilág három cárnőjéét. Nézzétek meg, és megértitek, miért.  A három népmesei alak a föld méhe három kincsének az úrnői: az aranyé, a drágaköveké és a széné. Egyébként Moszkvában is van körkép; a borogyinói csata. Majd oda is elmegyek.

Verescsagin szerintem lelkileg belebetegedett abba, amit a törökökkel vívott harcok résztvevőjeként át kellett élnie. Vannak fényképszerű, életekről mesélő képei, de a legtöbb a kegyetlenségről, mások leigázásáról beszél, vagy a kegyetlen halál apokaliptikus megjelenítései. Szerintem hátborzongatóak. Nem szabadna embereknek ilyen szörnyűségek részeseivé válniuk.  Nyikolaj Ge képei szintén döbbenetesek. Sajnos nem találtam meg azt a neten, amit leginkább szerettem volna nektek megmutatni. Jézus magányos imája az elfogatása előtt. „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács Evangéliuma 22.44) A szenvedéseinkkel, bánatunkkal mi is ilyen magányosak vagyunk, mint Jézus a sötét kertben, a némán figyelő fák közt.

Mivel ezt nem találtam, a másik kedvencemet, a Nagy Péter cárról és a fiáról készült képet teszem ide nektek.

Hogy Kramszkoj képe hogy kerül ide, az gondolom, nem kérdés annak, aki engem ismer.  (feltéve, hogy felismeritek, ki van a képen. :o)))

Repint nem kell bemutatnom. Annyira jó, hogy az ő képeit is láthattam eredetiben! Az emberi élethelyzetek sokaságát vitte vászonra a boldog pillanatoktól a szenvedésig. Az arcok és arckifejezések többet mondanak minden szónál.  Nem tudom ezeket is nem betenni. Rettegett Iván alakja ugyanolyan borzadállyal tölt el, mint Néróé, Napóleoné, vagy más történelmi mészárosé. Persze, tudom, hogy minden oroszok első cárjaként kegyetlennek és erőskezűnek kellett lennie. De biztosan nem véletlenül kapta a „rettegett” előnevet a történelemtől.  Megdöbbentően erős ez a kép. Átsugározza azt az őrült érzést, amikor a düh vörös köde eloszlik, és rádöbben, hogy meggyilkolta a saját fiát. És nézzétek, hogy a fiú arcán nincs gyűlölet, csak szomorú beletörődés. A harmadik címe, Akit nem vártak/vagy Aki váratlanul érkezik. Ez is annyira emberi.

Szurikov történelmi képeit ismertem, de eredetiben a részletekre is fel tudtam figyelni. Nem tudom, mennyire látható, de döbbenetes az emberi kifejezésnek ez a tárháza; az együttérzőtől a rémültön át a kárörvendőig.

Delcsi, Dorka! Tavaly lett kész Vrubel terme. Szecessziós indák, kecsesen hajló női alakok, tűzzománc kandalló, egymásbafonódó ágak, virágok. Ez is jó, de nem az a kép, amit igazán szerettem volna nektek idetenni.

Ezután még láttam néhány impresszionista képet, de őket, szégyen ide vagy oda, sajnos nem ismertem. Majd megyek még, és megtanulom az ő nevüket is. Nem tudom, lesz-e türelmetek idáig eljutni az olvasásban. Annak, aki idáig eljutott, elárulom, hogy van egy lakótársam. Pici, fekete, és most épp alszik. Pötty a neve. Ja, és szereti a babfőzeléket.