Most arra gondoltam, hogy Moszkván kívül keresek látnivalót. Ezen az útvonalon már jártam akkor, amikor Szergijev poszadba mentem. Abramcevo néhány megállóval Szergijev Poszad előtt van. Ezen az útvonalon sok a vallásos ihletettségű látnivaló. Abramcevóban is van templom, nevezetes is, de a hely mégsem csak erről híres. Bár lehet, hogy épp ez az erős lelkiség felé vonzás hozott ide először egy írót, majd egy mecénást.

Az állomáson kiszálltam, és kicsit meghökkentem. A sínek kétoldalán sűrű erdő, itt ott utacskák szabdalta széllel. Merre is induljak? Talán követni kellene az embereket. Igen ám, de a mintegy húsz fős csapat pár lépés után kettészakadt, egyesek balra indultak, mások jobbra át a síneken, és hamarosan mindenki eltűnt az erdő valamelyik nyílásában. Jel még egy icipici sem jelezte, merre lehet a kastély. Elindultam hát, szokás szerint a szimatom után. Hála Istennek ebben megint csak nem kellett csalatkoznom. Ez ugyan jóideig nem volt egyértelmű, mert már vagy húsz perce mentem, mentem az erdőben, de kastélynak, birtoknak, még csak lakott településnek sem volt nyoma. Egyetlen bíztató jel az volt, hogy időnként jött egy egy ember szembe. Épp a napokban gondoltam arra, hogy mennyire hiányzik nem csak szimplán a csend, hanem az erdő csendje. A madarak csicsergése, a lomb susogása, az erdőillat. Milyen okos és finom kéz irányítja az ember lépteit. Hiszen mehettem volna a Néprajzi Múzeumba is, az is tervben van. De ezen a napfényes napon erre az erdei útra irányított engem. A szemem romlik, így az agyam időnként korrigál és olyasmit láttat velem, ami nincs ott, vagy nem az van ott. Ahogy felnéztem a merengésből, valaki jött az úton. Férfi volt az illető, de a feje, mintha bogáré lett volna. Mintha valami fantasztikus filmből szállt volna le egy bogárfejű marslakó, aki a földi szokásokhoz igazodva fekete öltönybe és nyakkendőbe öltözött az erdő tiszteletére. Mikor közelebb jött, eltűnt a bogárfeje, és barnára sült kopasz feje lett és szemüvege. Nagy mosollyal megkérdezte, erre van-e a kastély. Ugyanolyan nagy mosollyal mondtam, hogy én is épp azt keresem. Szerencsére jöttek a hátam mögött is, és az egyikük megnyugtatott, hogy arrafele van, amerre mentem, csak menjünk nyugodtan. Így Szergej és én együtt indultunk tovább. Hamarosan kiértünk egy országútra, előbb leereszkedtünk, majd felkapaszkodtunk az úton, és el is értünk a bejárathoz. A park kapujában hosszú lista tudatta, hogy ha be akarok menni minden helyre, a konyhába, a fürdőbe, a templomba, az egyes lakóépületekbe, akkor mindez 4oo rubel. Gondoltam, megnézem belülről a templomot, esetleg az orosz fürdőt, a konyhát.... Felesleges volt ezen töprengenem, mert ezen a napon csak a parkba lehetett bemenni, az épületekbe nem. Kár. És persze, ez sem volt kiírva. Szergej bogár hűségesen követett, és közben elmesélte az életét. Megtudtam, hogy hány helyen dolgozott, hogy hány felesége volt és mennyi gyereke van, ki hol tanul és dolgozik... Aranyos volt, de talán jobb lett volna egyedül sétálni, mert kissé feszélyezett, hogy én itt ott megálltam fényképezni, le is ültem volna, de szergej bogár csak mondta, mondta kedvesen mosolyogva. Az a mindent irányító meghallotta ugyan a másik kívánságomat, de valószínűleg csak félfüllel figyelt, mert nem igazán a megfelelő embert terelte az utamba. Bár lehet, hogy az ő szüksége nagyobb volt, és egy megértően hallgató és mosolyogva bólogató ember kellett épp neki. Mikor kiértünk a parkból, Szergej bogár elsietett az állomás irányába, én meg még ettem a büfében egy szendvicset és ittam egy kávét.

Nagyúri birtok terült el ezen a helyen, lankás, erdőkkel és ligetekkel foltozott tájon. A 19. század közepe táján egy Akszakov nevű íróé volt. Gyakori vendég volt nála Turgenyev, Gogol, Tyutcsev és más korabeli művész és művészetkedvelő. Az ő halála után a birtok romlásnak indult, de szerencsére hamarosan megvette egy Mamontov nevű gyáriparos. Ez a Mamontov és egész családja nagy művészetkedvelő és pártoló volt. Nagyvonalúan segítette kora művészeit. Repin, Szerov, Szurikov, Levitan, Vasznyecov és Polenov rendszeresen itt dolgozott, de kijött ide pihenni Saljapin, Sztanyiszlavszkij és más nagy művész is. Élénk, igazi értelmiségi élet folyt itt. A hálás festők műveiket ajándékozták a bőkezű mecénásnak. Vrubel egy gyünyörű szecessziós stílusú kerámia padot készített. Vasznyecov és Polenov a templomocska terveit készítette el az ősi, novgorodi templom nyomán. Kívül Vrubel kerámiái, belül Repin és Polenov festményei, Antokolszkij szobrai díszítik. A templomocskától nem messze van a magyar könyvek által kacsalábon álló palotácskának titulált épületecske. Valójában ez egy négy tyúklábon álló, fából készült meseház. Még Pavel Ljubimcev TV műsorából emlékszem, hogy ez a Mamontov gyerekeknek készült. Ezt a házikót is Vasznyecov tervezte. Nagyon szép az orosz szuna a „bánya” házikója is. Az ablakon bekukucskáltam. Láttam, hogy fapadlós, egy része körben csempézett, ezt egy derékmagasságú fal választja el a sarokban levő asztaltól és lócától. Az asztalon szamovár és csészék. A konyhaházat lakóháznak használták Mamontovék addig, amíg a lakóház elkészült. A főépületekben ma kiállítások vannak, festmények, szobrok, majolikák, Gogol, Turgenyev élete, de ezeket sajnos nem tudtam megnézni.

Mikor visszaindultam, még mindig fényesen sütött a nap, és énekeltek a madarak. A rövidebb úton mentem, egyenesen át az erdőn. Közben egy bátor kis mókussal is találkoztam, egész közel mehettem hozzá, ott ugrándozott bolondosan. Szerencsém volt, mert hamarosan jött a vonat, ráadásul nem állt meg minden vakondtúrásnál, mint idefele, így 2o perccel hamarabb Moszkvában voltunk. A friss levegő és a séta megtette a hatását, 9 órakor már aludtam és fel sem ébredtem másnap reggel fél hétig.