Ma délután immáron harmadjára elmentem az állatorvoshoz, aki fennen hirdeti a szolgáltatásait városszerte. És immáron harmadszor, megint elküldtek. Ráadásul olyan bunkó módon, hogy igazából nem is tudok mit mondani rá. Mondtam, hogy miért vagyok itt, az asszisztensnő rámutatott egy kiírásra, hogy új rendelkezések vannak és a nemzetközi papírokat ott csinálják. És egy szó nélkül bement a rendelőbe. Én naívan azt hittem, hogy visszajön és megmondja, mikor rendelnek, vagy esetleg odatelefonál, hogy van-e rendelés vagy ilyesmi. De itt ez nem szokás. Az egyik várakozó kutyás hölgy mutatta, hogy merre induljak és mondta el az útvonalat, mert szerintem látta a döbbenetet és az értetlenséget az arcomon. Mikor mondtam neki, hogy már harmadszor vagyok itt, és eddig ezt nem mondták, csak felhúzta a vállát. Itt ez megszokott. Úgy húszpercnyi gyaloglás után megtaláltam a másik rendelőt. Lepattant épület, szörnyű váró, hát aggódtam rendesen, itt mi vár rám. Joviális doki bácsi. Kedves mosoly, segítőkészség. Nem értem azokat, akik undokok. Ők sosem kapnak mosolyt a munkájukért. Mennyivel egyszerűbb és kellemesebb annak, aki kedvesen fogadja a klienseket. Így Pötty értéke növekedett egy beültetett csippel, oltással, útlevéllel. Szegényt kifáraszthatta a hercehurca, mert egy szava sem volt míg haza nem értünk. Most épp kinyitotta a szekrényt és bevonult az ágyneműhuzatokra pihenni. Nincs számára bezárt ajtó.

Az eső meg csak zuhog...