Na, hétfőn már lesznek óráim. Tegnap este – természetesen akkor, amikor épp már nem bírtam tovább várni, és leszaladtam tejért – jött a tanárfelelős lány, Tatyana, hozta az 5 éves kislányát és jött a kolléganője – a másik Tatyana -, akivel délelőtt már találkoztam. Nagyon aranyosak voltak, csicseregteg, segítőkészek, aggódósak. Lesz orosz mobilom, majd megírom a számát, és meglátjuk, hogyan működik a Skype-pal. Szerdán kell átköltöznöm a másik lakásba. Azt mondják, az még ennél is jobb, ráadásul ott van az iskola mellett. Egyszemélyes lakásokat bérelnek, mert szerintük a tanárok jobban szeretnek maguk lakni. Bölcs meglátás. Szóval, este még elsétáltattak az iskoláig. Kb. 15 perc séta. Hiába mondtam, hogy odatalálok, nem kell a pici lányt odáig elráncigálni, de csak aggódtak, hogy mi lesz velem. Visszafele marsrutkával jöttem, minibusz mogorva sofőrrel, ami meghatározott úton megy, és ott áll meg, ahol akarod. Én persze, visszasétáltam volna, de szegény Tatyana egész odavolt, hogy nehogy féljek, mi lesz, ha nem találom meg a házat, biztosan nem lesz-e baj, szornyű, hogy egy hétvégét mobil nélkül kell töltenem…. Szóval, feltettek egy marsrutkára, és aggódva hazamentek. A sofőr szólt, hogy hol kell leszállnom, utána, meg hamar megtaláltam a házat.