Tegnap csak addig jutottam, hogy leírtam a dátumot, aztán nem jött az ihlet. :o))

Kutúrsokkon és egyéb ilyen megrázkódtatásokon már átestem, de most az első csalódás is utolért. Az utolsó megálló Moszkvában a végállomás előtt Szerp és Mólot. Az én romantikus fantáziám azonnal beindult, hogy ez a két alak bizonyára valami szerzetes, akik itt kolostort alapítottak, és akiket azután a vad és vérszomjas tatárok felnégyeltek, ló után kötöttek és egyéb a történelmünkből ismert tortúrának vetették alá, de ők nem, és nem, és nem adták át a szent ereklyéket… Vagy esetleg, az orosz történelemben oly gyakran felbukkanó vadászó herceg ez a Szerp, aki eltéved, elalszik, majd arra ébred, hogy Mólop, a gyönyörű erdei lány lecsókolja ajkáról az odacseppent mézet… Hát, nem ez a találós kérdés megoldása. Sajnos sokkal prózaibb. Ez a sarló és kalapács. Volt itt egy ilyen nevű gyár a szovjet időkben. Hiányos orosz szókincsemnek köszönhetően viszont egy szép mesét képzeltem magam elé két hónapon át, mindahányszor átment a vonat ezen az állomáson.

Szombat hajnalban azután már úgy mentünk keresztül az állomáson, hogy a ronda gyárat láttam, és nem az ölelkező Szerpet és Mólopot. A vonat dugig volt alvó emberekkel, egymáshoz nyomakodva aludtak. A ruhájuk minőségéből egyértelművolt, hogy ők azok az emberek, akik esténként nem tejben és vajban fürdenek. (Ha fürdenek egyáltalán, mert a levegő meglehetősen sűrű volt.) Az állomásról siettem a Kitaj Gorod nevű metrómegállóhoz, ahol a busz már ott volt, és lassan megtelt emberekkel. Moszkva és a vidék is televan gazdátlan kutyusokkal. Általában nagyon szépek, nagyok, hiszen csak a legerősebbek maradnak életben így magukra hagyatva. Ott a buszmegállóban is volt egy fiatal kutya. Annyira sajnálom őket. Itt az oroszok nem értik, miért kell az állatokat ivartalanítani. Szerintük ez embertelen, és nem tudtam megmagyarázni, hogy a kutyák már olyan régóta az ember társai, hogy az a kegyetlen, ha magukban kell élniük.

Orosz pontossággal, úgy háromnegyed nyolc táján a fél nyolc helyett el is indultunk. (Ismertek, én, aki a találkozó előtt kb. másfél órát utaztam, ott voltam negyedkor.) Köszöntöttek minket, aztán amíg kiértünk Moszkvából az „idegenvezető” mondta, hogy jobbra és balra mit látunk, majd kb. egy órát mentünk egy kisvárosig, ahol megálltunk a Mekinél csoportos folyóügyekre. Ebbe a kisvárosba vissza fogok jönni, mert van egy gyönyörű kolostoruk, ami vallástörténetileg is jelentős, de majd akkor írok róla részletesen, ha tudok fényképeket is mellékelni.

Mása a szervező, még arra is gondolt, hogy éhesek lehetünk, szendvicseket és muffint osztogatott. Egyébként meg egész úton aggódva számolgatott minket, hogy mindenki meglegyen.

Uglics olyan 300 km. Moszkvától, ami orosz mértékkel a szomszédban van, de nekem eléggé messzinek tűnt. Minden esetre szép tájakon mentünk át, a sötétség is felszakadt, és végül meg is érkeztünk. Ott szerencsére hivatásos idegenvezető várt ránk, és sok érdekeset mondott, ráadásul nagyon szép angolsággal. A végén elmondta, hogy főfoglalkozása szerint a helyi tanárképző főiskola angol tanszékén tanít. Így nem csoda a szép angolsága. Uglics kisváros, olyan 35 ezer lakossal. A neve vagy onnan ered, hogy a Volga hajlatában állt a vár, azaz ott, ahol a Volga kanyargó medre sarkot, „ugol”-t képez, a másik verzió szerint a faszénhez köthető az elnevezés, ami szintén hasonlóan hangzik. A főtérről mentünk a valamikori várba.A hídon egy aranyos ruhába öltözött hölgy énekelt gyönyörű, csengő hangon. Arra fordult, amerről látogatók jöttek, mint egy napraforgó, és reménykedett, talán dob valaki egy kis pénzt a kosarába. A híd után valójában vár már nincs, mert olyan másfélszáz éve a helyi vezetés úgy döntött, hogy a nagyon leromlott állapotú favárat túl drága lenne helyrehozni, védelmi szerepét már rég elveszítette, ezért inkább végleg ledöntötték. Van itt viszont két gyönyörű templom, és egy civil épület, ami azért fontos, mert bár Oroszországban nagyon sok régi egyházi épület maradt fenn, civil épület visznt nagyon kevés. Ez a helyi uralkodó fogadóháza volt. A külső lépcsőn kellett felmenni a trónterembe. Ha szívesen látott vendég jött, azt az uralkodó lenn fogadta, kijött elé a lépcsőhöz, ahol a vendéget sóval és kenyérrel köszöntötték. A só mindenhol nagy kincs volt Európaszerte, de Oroszországban nem voltak sóbányák, így külföldről kellett behozniuk, nagyon drága fűszer volt. A kenyér meg mindenhol az élet, a család, a vendégszeretet jelképe. Akiknek nem örültek, azoknak egyedül kellett felmászniuk a meredek lépcsőkön.

Az itt élő emberek meglehetősen vérzivataros évszázadokat éltek át. Először a mongolok sarcolták őket háromszáz éven keresztül, majd a lengyelek támadásitól kellett szenvedniük. Az utolsó lengyel betöréskor virágzó város állt itt, több, mint 40 ezer lakossal. Kereskedelemmel foglalkoztak főként. Egyik éjjel egy áruló megnyitotta a város kapuit a lengyeleknek, akik lemészárolták a békésen alvó embereket. Negyvenezer halott volt a támadás szomorú eredménye. Csak ötszázan élték túl a vérengzést. A lakosság azóta sem tudta az akkori szintet elérni. Más szomorú esemény is fűződik a városhoz. Itt halt meg Rettegett Iván legkisebb fia. Rettegett Iván olyan Nérószerű alak volt, aki szórakozásból kínoztatott halálra embereket. Ugyanakkor erőskezű uralkodó és nagyszerű hadvezér volt. Mindezek mellett versenyre kelt az angol VIII. Henrikkel, mert neki hét felesége is volt. Az egyház szerint legálisan csak három lehetett volna, de ez a tény nem nagyon zavarta. Az itt meghalt kisfiú az utolsó feleség gyermeke volt. A helyi kolostorban laktak. Történt egyszer, hogy a királyasszony lepihent, a dadák meg sétálni indultak a kis herceggel és saját kisebb nagyobb gyermekeikkel. A gyerekek tőrrel játszottak, a kis herceg azonban epilepsziás volt, rátört a roham, beleesett a saját tőrébe, és az a nyakán úgy megsebezte, hogy a gyerek meghalt. Más verzió szerint Borisz Godunov küldte az embereit, egyikük az egyik dada felnőtt fia volt, és ők ölték meg a fiút a hatalomért folyó harcban. A harangozó, és még hat másik tanu is látta a gyilkosságot, egyikük azonnal szaladt és megkondította a harangot. Gyorsan híre ment az esetnek, a helyi lakosság felkoncolta a gyilkosokat, a dadákat, az apátot. Bizottság jött a haláleset kiderítésére, mind a hét tanu elmondta, hogy mit látott. Nem kellett volna. Hamarosan megjelentek Borisz Godunov emberei, és lemészároltak vagy kétezer embert, sokakat Szibériába száműztek. Abban az időben úgy tartották, hogy a harangoknak is lelkük van, ezért a harangot is száműzték Szibériába. Hiába volt azonban minden, az emberek mégis azt kezdték mondogatni, hogy a kisfiú nem is halt meg, mástöltek meg… megjelentek az áltrónkövetelők. Ezért szentté avatták a kisfiút, mert hiszen aki szent, az már a Mennyországban van, tehát nem követelheti a földön a trónt egy Oroszország nevű helyen. Később azután Nagy Katalin cárnő a gyilkosság helyszinén templomot emeltetett, és Szibériából is visszahozatta a száműzött harangot. Ritkaságszámba megy a templom belsejét díszítő festménysor. Nagy Katalin európai műveltségű asszony volt, aki ráadásul nem vetette meg a testi örömöket. Parancsára, európai mintára, dús testű, mezítelen alakokat festettek az ótestamentumi jeleneteket ábrázoló képekre: a Paradicsom, a bűnbeesés… A későbbi évszázadok prűd emberei felöltöztették ugyan az alakokat, de az utolsó restauráláskor újra levetkőztették őket. A templomban évente háromszor tartanak misét, a herceg születése és halála évfordulójakor és szenttéavatása évfordulóján. Nem messze innen van egy nagytemplom, ami pár éve újra működik. Sajnos nem mentünk be, hajtottak minket, hogy az időbe beleférjünk. Ezért nem szeretem ezeket a csoportos kirándulásokat. A pisilőkre vártunk vagy húsz percet, de a templomot megnézni nem volt idő. Innen visszamentünk a térre, ahol elmondta az idegenvezető, hogy valamikor sok gazdag kereskedő élt a városban, akik feladatuknak érezték, hogy gazdagságuk egy részét a köz javára fordítsák. Közkönyvtárt alapítottak, amit a téren álló házban helyeztek el. A mai újgazdagok tanulhatnának valamikori elődeiktől. Mamos Katával és Édesanyával is sokat beszélgettünk arról, hogy a gazdagság az felelősség is, amihez az a jó, ha kultúra is társul. Akik annakidején belenőttek a gazdagságba, és úgy nevelték őket, hogy a pénzükkel felelősen bánjanak, azoknak köszönhetjük Eszterházát, az ott született művek sokaságát, a Lánchidat, a szombathelyi múzeumot és még sok mindent. Még azt is elmesélte, hogy a városban ez volt valaha az egyik piactér. Itt árulták a terményeket, állatokat, normál piaci árukat. A másik piac a menyasszonypiac volt. Ide a nagypapák vitték az eladósorba ért lányokat. A leendő vőlegények fel és alá mászkáltak, mustrálgatták a felhozatalt. Szégyen volt, ha egy lány úgy ment haza, hogy nem akadt kérője.

Innen átmentünk abba a kolostorba, ahol Rettegett Iván legkisebb fia az édesanyjával élt. A szocializmus alatt természetesen ezt az épületegyüttest is más célokra használták, csak az utóbbi időben kapta vissza az egyház. Szépen rendbetették, és most ismét apácák lakják. A két templom mellett valaha temető volt, ide temették a város prominens egyéniségeit. A könyvtáralapító apa és fia is itt nyugszik. Hogy pontosan hol, azt már nem lehet tudni, mert a szocializmusban „a múltat végképp eltörölni” jelszó alatta temetőkre is haragudtak, ezért lerombolták. Az apácák most rózsákat ültettek a valamikori sírkert helyére. Az egyik templom ritka látvány, mert nem tudom melyik pártiárka határozta meg a templomtornyok kötelező számát. A háromtornyúak legtöbbjét lerombolták. Ez szerencsére fennmaradt.

Innen mintegy negyven perces buszozás után értünk Miskinbe. Szomorúan jöttem rá, hogy ez nem igazán a szépségéről ismert, hanem amolyan igazi, üresfejűtúristabeetető és megfejő hely. Először ebédeltünk egy feledhető kávézóban. A város neve olyan egérszerű. Míska az egér. Az elnevezéssel kapcsolatban több legenda, elképzelés létezik. Az egyik szerint az az ominózus, eltévedő, vadászgató orosz herceg épp itt vesztette el a tájékozodó képességét, és nagy fáradtan elaludt. Arra ébredt, hogy egy egér szaladt át az arcán. Valószínűleg ő is eltévedt. A herceg felháborodottan meg akarta ölni szegény, reszkető kisegeret, amikor észerevette, hogy egy mérgeskígyó van a közelben. Hálából, hogy a kisegér megmentette az életét, a herceg megfogadta, hogy fatemplomot építtet az eseméyn helyszinére. Így is tett. A templom köré emberek települtek, és egeresként kezdték emlegetni a helyet. Kedves történet, de mintha korábban egy Aesopus nevű ember is mesélt volna hasonlót…

Szóval itt, ahelyett, hogy azt a pár régi kereskedőházat néztük volna meg, ami fennmaradt, egyik helyszinről hajtottak minket a másikig, és műegerek voltak mindenfele. Azt igérték, hogy folklórműsor lesz, teázással egybekötve. Tea az volt, meg édességek, orosz teasütemények, de folklór az nem nagyon. Egy fiatal és néhány enyhén és eléggé korosodó hölgy adott vicces műsort. Olyan igazi túristabolondító műsor, ahol a békés túristát, akik nagyrészt azt sem tudja, hogy miről is van szó,  kiráncigálják táncolni, vicces dolgokat mondogatnak, kánkánt táncolnak, fodros bugyit mutogatnak… Eléggé negatívan hangzik, amit írtam, de igazából aranyos volt. Le a kalappal előttük, hogy így összerakták. Nem voltak erőszakosak, vagy túlzottan közönségesek. Ezután gyorsan mennünk kellett a következő helyszinre. Az elején még érdekes volt, mert a lentermesztésről, feldolgozásról és a hozzáfűződő népi hiedelmekről meg szokásokról meséltek. A len vetése férfimunka volt, nők a közelébe sem mehettek. A férfiak bocskor és gatya nélkül dolgoztak, - képzeljétek, mi volt ott, ha szél kerekedett – mert azt akarták, hogy a Jóisten gazdag termést adjon, azt hívén, olyan szegények, hogy bocskorra és gatyára sem telik. Az érett növényt azonban a nők takarították be. Csupasz kézzel tépték ki, estére véres sebekkel lett tele mindenki tenyere. Aztán elmesélte a hölgy a többi lépést, áztatás, gerebenezés, stb. Mondta, hogy a kislányok 5 éves korban kezdték megtanulni, hogyan is kell fonalat fonni. Édesapjuk első ajándéka egy kis orsó és kisrokka volt, amin az édesanyjuk tanította őket fonalat fonni. Később a fonóban a leendő anyósok árgus szemmel nézték a dolgozó lányokat, és aki nem tudott fonni, annak kevés esélye volt a férjhezmenetelre. Mutogattak mindenféle babákat. Olyanokat, amikkel a kislányok babáztak. Mivel nagyon korán, 12-13 évesen mentek férjhez, a kislányok vitték magukkal a babáikat. Az anyósok ezt helyeselték, mert jobbnak látták, ha az ifjú feleség a babáinak sírja el a bánatát, mintha a barátnőinek teregetné ki a szennyest. Házasságkötéskor olyan babapárt kaptak, akiknek a keze egy közös faív. Erre, ahogy születtek a gyerekek, ráaggattak apró babácskákat. Mintha családi fotó lenne. Azután kaptunk mi is alapanyagot és készítettünk lenbabát. Azt úgy kell a falra feltenni, hogy se ajtó, se ablak felé ne nézzen, mert úgy elmenne a családi boldogság és szerencse. Voltunk aztán egy malomban, ahol hatalmas egerek ültek mindenfele. Giccses volt, de nagyon aranyos volt, hogy amikor mindenki azt hitte, hogy az egerek posztóból vannak, kettő megmozdult és elkezdett a kézimalmon őrölni. Ez aranyos ötlet volt. Bevittek minket egy kézműves házba, ahol egy unott fiú vasat munkált, a másik szobában fazekas és még nem tudom mi volt, mert kijöttem, akkora volt a tömeg. Inkább lefényképeztem néhány faházat és egy kis kápolnát. Az utolsó hely katasztrofális volt. Gyerekeknek aranyos, bár ahhoz meg túl hosszú a műsor. Egy giccsesen rendbehozott és berendezett épületben egerek és medvék és nem tudom még kik királyságát adták elő. De én a második teremből megszöktem. Inkább sétálgattam a leszálló estében.

Volt vagy 1 óra, mire visszaértem Zsel-dorba.

Na, megyek, és felteszem nektek a netre, amit írtam.